A nyugdíjhazugság alkonyán

Agresszív propaganda-hadjáratba kezdtek a nyugdíjalapok, biztosítási brókerek, kötvénykereskedők, s mindenféle egyéb vámszedői a boldogtalanságnak, a kiszámíthatatlan jövőtől való félelemnek. Lépten-nyomon olyan hírekbe, cikkekbe, elemzésekbe botlok, melyek mind arról biztosítanak: nekem már nem lesz nyugdíjam.

Mosolyog ilyenkor az én szívem. Ízlelgetem a gyönyörű ígéretet. Borzongató melegség hömpölyög végig bőröm alatt, mint, amikor új szerelem van születőben. Nem lesz nyugdíjam. Talán másnak sem. Talán megélem, hogy az emberi gonoszság legaljasabb találmánya, az erkölcsi züllés legmélyebb kanálisa, a modern társadalom legostobább tévedése, a jóléti állam legprimitívebb balfogása egyszer, s mindenkorra eltűnik a történelemből. Boldog idők gyermeke vagyok!

Hiedelem és ámítás

Mert, hát micsoda a nyugdíj? Evilági mennyország-pótlék. Reménységet nyújtó üres és hamis ígéret. Egy boldogtalan életért kínált értéktelen alamizsna. Hazugság, amit sokan elhisznek: majd akkor, majd nyugdíjasként, majd a társadalom eltartottjaként, majd a megérdemelt pihenőidő eljövetelével, majd akkor boldog, elégedett és szabad leszel. Majd akkor elérheted félretett céljaidat, megvalósíthatod elmulasztott álmaidat, kipihenheted összegyűjtött fáradalmaidat, végigjátszhatod be nem fejezett játékaidat, beletemetkezhetsz már-már elfelejtett örömeidbe, míg lassan, de a hálás társadalom és szerető családod ölelését élvezve felkészülhetsz nagy, végső utazásodra…

Mindebből persze egy szó sem igaz.

Talán akadnak szerencsés és boldog nyugdíjasok, de ha vannak ilyenek, létük semmiképpen sem függ össze azzal, hogy ők nyugdíjasok. A boldog nyugdíjasok boldog dolgozók voltak, s nyugdíjazásuk lényegi változást nem hozott életükbe. Talán egy kicsivel többet unatkoznak.

A többség sorsa tragikus. Jórészük hamar felismeri a hazugságot, de csak nagyon kevesen merik bevallani maguknak, hogy rút átverés áldozatai lettek. S mire feldolgozzák a becsapottság traumáját, mire szembe tudnának nézni azzal, hogy a vágyott-remélt állapot valójában halálos kórság, mire tennének, vagy legalább mondanának valamit róla, addigra ott is állnak a halál küszöbén.

A nyugdíjasok korán halnak. Nem azért mert öregek, sokkal inkább azért, mert nyugdíjasok. Kirekesztettek. Fölöslegesek. Egyedül maradók. Közösségeiket vesztettek. Céltalanná válók. Leépülők. Minden mindegy állapotba züllők. S nem utolsó sorban egy gonosz össztársadalmi színjáték áldozatai. A nyugdíjazásnál talán még az is humánusabb volna, ha egyszerűen agyonütnénk őket. Az legalább gyorsan megy. Persze elég gyorsan megy az elhalálozás a nyugdíjasok körében is. A nekilóduló alkoholizmus, a magány és a fölöslegesség tudása elég hamar felőrli az életet.

Tőke és hazugság

De, hát akkor miért is van nyugdíj? Egyfelől azért, mert a társadalom nem hajlandó feladni a reményét, amely szerint mindenkire vár, mindenkinek jár egy boldog élet, vagy legalább néhány boldog esztendő, esetleg évtized. Így könnyebb belenyugodni a kilátástalan hétköznapok zakatoló monotóniájára, vagy máshonnan tekintve, így könnyebb önfelmentést találni az elrontott, elhazudott, elfelelőtlenkedett élet mindennapjaira.

A nyugdíj-remény igazi Jolly Joker. Mindent visz.

Üti az önmegvalósítást nem jelentő, robotszerű munkás éveket, üti az eltévézett időt, üti a feladott álmokat, de talán még az elbaltázott házasságot is üti. Felülírja mindazt a rémséget, amit gyáván, pipogyán, lustán, megalkudva, meghunyászkodva, kizsákmányolást tűrve, sőt szolgálva elvisel az ember.

Másfelől meg színtiszta rablás. Üres ígérgetés. Csalás. Átverés. Tőkeakkumuláció. A magán-nyugdíjpénztári befizetés a nyugdíjalapokon keresztül részvénnyé és állampapírrá válik. Amelyik feléből állampapír lesz, az gyakorlatilag az állam ígérete, hogy majd fizetni fog, hogy majd el fog tartani. Ebben a tekintetben nem különbözik az össztársadalmi őrülettől, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszertől. Amelyik fele pedig részvényeken keresztül tőkévé dagad, az meg jobbára a világgazdaság tőkeerejét gyarapítja, s belemerül a banki, nagyvállalati, tőkepiaci körtánc globális hozamvadászatába, s így tulajdonképpen ez sem más, mint egy ígéret, hogy a világgazdaság majd fizetni fog, majd el fog tartani.

Évek és életek

Persze, ha nem lesz nyugdíj, azaz ha a nemzetállam nem tud majd eltartani, vajon miért tudna egy másik nemzetállam, sok nemzetállam, azaz a világgazdaság mégis eltartani? Nem része, függvénye, következménye egyik a másiknak?

Ha nem lesz nyugdíjam, így sem, úgy sem lehet. Ha nem lesz nyugdíjam, az azt jelenti, hogy a világ nekilát felszámolni a nyugdíj intézményét. Túl sok a nyugdíjas. Túl sok hasznos embert taszítunk nyugdíj-száműzetésbe.

Másra kell az a pénz. S, ha másra kell, máshol lesz a helye. Nem kétséges. Az emelkedő nyugdíjkorhatárok révén előbb utóbb eljuthatunk oda, hogy valóban csak azokat tartsa el a társadalom, akik már képtelenek gondoskodni magukról.

Meg persze közben zajlik egy, életünk minden szegmensét átformáló, ki tudja hányadik ipari forradalom is. Talán olyan idők jönnek, amikor az önámítások, önbecsapások, önfelmentések helyét valódi életek foglalhatják el. S, akkor valóban nem lesz nyugdíj, mert még a gondolatát is undorodva utasítja el az ember.

Boldog idők gyermekei vagyunk.