Tiszta udvar, rendes ház

Ica néni büszke volt a táblára. A nagyközségi közös tanácstól kapta. Rá volt írva, hogy Tiszta udvar, rendes ház. Ő legalább is úgy tudta, hogy a tanács, illetve azon keresztül a nagyközség, azaz maga a közösség, a falu, az utca, Katica a boltos, Krisztina, az OTP ügyintéző, Ferkó, az átellenben lakó üveges, Szeleczky elvtárs, aki valami tótumfaktum volt a járásnál, és persze Tamás atya, akinek mindenki meggyónta bűneit… Ők ítélték neki az elismerést. Pedig valójában a Hazafias Népfrontnak köszönhette a táblát, konkrétan Laudancsek Mártonnak, aki azt javasolta a kérdéssel foglalkozó VB ülésen, hogy Ica néni – amúgy valóban rendezett portáját – jutalmazzák a táblával.

Persze ennek nem volt nagy jelentősége. Jelentősége annak volt, hogy Zoltán, Ica néni ura négy szál drót és egy kombinált fogó segítségével, valamint néhány kurvaanyja kíséretében felszerelte a táblát a kapu mellé. Ettől kezdve Ica néni minden reggel felsöpörte az udvart, megöntözte a virágokat, olykor elültetett néhány újabb rózsatövet, s el-eljárogatott a helyi Tüzép telepre, hátha talál valamit – olcsó murvát, beton járólapot, maradék hullámpalát –, amivel csinosítgathatja kertjét. Még a Lakáskultúrára is előfizetett, hogy onnan merítsen ihletet. Sem a Szabad Földben, sem a Nők Lapjában, de mégy a Megyei Hírlapban sem talált elég inspirációt.

Egyszóval Ica néni büszke volt a táblára, büszke volt a portára, és lehetőségei szerint igyekezett is megfelelni a maga büszkeségének. Hogy csodájára jártak volna kertecskéjének, az persze túlzás, de tény, hogy olykor a járókelők hosszasabban bámultak a rózsatövek felé, mint szokás és illem megengedte, s ilyenkor Ica néni úgy érezte, értékes tagja, mintapolgára a kis közösségnek.

Történt azonban, hogy egy nyár végi reggelen a szemben lakó Müllerék kapuja mellett is feltűnt egy tábla, amely diadalmasan hirdette: amott is gondos gazda lakik. Ica néni akkor vette észre az új táblát, amikor tejért, kenyérért, cikóriakávéért indult az Áfész-boltba. Megtorpant és elhűlve bámult a feliratra.

Müllerék? Kérdezte Magától.

Müllerék? Kérdezte súlyosabb nyomatékkal és nem talált szavakat az indulattól.

Müllerék, akik képtelenek megfékezni a kutyájukat? A múltkor is kibújt a kerítés alatt, s megtámadta a robogóval közeledő postást Müllerék, akiknek a lányáról az a hír járja, hogy vadházasságban él Pesten valami jampeccel? Müllerék, akik tavaly tavasszal sem meszeltek? Akiknél tócsában gyűlik össze a hólé, mert a Béla képtelen leszórni egy kis sódert a gödrökbe?

Nem sorolta tovább, s a legmélyebb sérelemről tudni sem akart. Most sem. Soha nem emlegette. Azt ugyanis, hogy Müllerné egyszer a szemére vetette, hogy ő itt csak egy jöttment, hogy egy kitelepített sváb házába költözött be, hogy kommunistáknak köszönheti, hogy kivakarózott a putriból…

Ez akkor történt, amikor Ica néni – mivel nagyon sajgott a dereka, s mivel a doktor amúgy is tartozott neki egy szívességgel azért a tüzelőért, amit Zoltán ügyeskedett ki a TSZ-ből – soron kívüli elbánást kért az orvostól. A várakozó Müllernével –, aki valami szögbe lépett, s meggyűlt a lába – jól összevesztek akkor. Azóta csöndesen gyűlölik egymást.

Ica néni most sarkon fordult, berobogott Zoltán műhelyébe, előrántotta a legnagyobb csípőfogót és néhány erőteljes mozdulattal, letépte a maga tábláját a kerítésről. A bolt felé menet útba ejtette a postát, s túlsúlyos levélként feladta a bádogdarabot a tanács címére: Szabadság út 9.

Soha többé nem sepregetett a kertjében.