Orbán, a legyilkolhatatlan karakter

1989 óta isten tudja hány baloldali és liberális politikus reménységet felejtettünk már el. Az ideologikus csökönyösséggel „demokráciáknak” nevezett országokban nincs olyan politikus, aki folyamatosan meghatározó szerepben töltötte volna az elmúlt 28 évet.

Valahol megértem a (most már) balliberális politikai és értelmiségi „elit” eszeveszett dühét, mert szörnyű érzés lehet nekik, hogy rabolt országukat végül is egyetlen ember miatt veszítették el. A Jobbik számára Orbán szintén a feldolgozhatatlan trauma, hiszen biztosan őrizi centrális pozícióit a sokszor a szavazópolgárok számára is szimpatikus szélsőséges és ráadásul jogos kritikák ellenére. A Jobbik ugyanazzal a káderhiánnyal küszködik, mint a ballib. Nemcsak a nagypályás karrierlovagok kerülik el őket, hanem mindenki, aki egy kicsit is komolyan veszi magát. Ennek ellenére komolyan azt hiszik mindkét társaság prominensei, hogy Orbánt istenítik a hívei és teljesen kritikátlanul imádják. Ez teljesen téves elképzelés, azzal, hogy a Jobbik is Orbán személyét kezdte el támadni, pont amikor Vona kinyírta vezetőtársai többségét, csak elgondoztatja a Jobbik szavazót arról, hogy talán mégis jobb ötlet a stabilitást választani.

Orbán olyan politikus tehetség, minden jó és rossz tulajdonságával együtt, amely gyakorlatilag nemcsak a magyar politika elmúlt évszázadaiban, hanem a világtörténelemben is ritka. Persze a létező világliberalizmus bizonyos értelemben nem olyan kemény hely, mint mondjuk a II. világháború, de a modern kommunikációs társadalom elvileg sokkal hamarabb koptatja el, untatja meg az emberekkel a sikeres politikusokat is.

A jobboldalon általában, talán pont tiszteletből, nem elemezték még ki igazán Orbán politikai és emberi kvalitásainak valós következményeit, míg a balliberálisok fogalmilag képtelenek elgondolkozni azokon a tulajdonságokon, amelyek legfőbb ellenségüket, gyűlöletük mindent elhomályosító tárgyát olyan elképzelhetetlenül föléjük emeli.

Orbánt ugyanis egészen elképesztően sok híve tiszteli őszintén. Tekintélye nem csak megkérdőjelezhetetlen sikerein nyugszik, nemcsak arra támaszkodik, hogy Magyarország létéről vallott nézetei egybeesnek körülbelül két millió választó elképzeléseivel, hanem azon a meggyőződésen is alapul, hogy Orbán egy jó (jószándékú, jóakaratú) ember. Ez nem politikai tulajdonsága, hanem emberi jellegzetessége.

Orbánt nem lehet elfelejteni

Ez az, ami a bal oldalon felfoghatatlan traumaként nehezedik a lelkekre. Orbánt 1991 óta karaktergyilkolják, amióta világossá tette, hogy a Fideszt nem az SZDSZ nevű bűnszervezet zsebpiszkaként képzeli el. A balliberális média 25 éve gyilkolja Orbánt, tesz meg mindent azért, hogy minden rosszért, ami az egyszeri választót éri az életében, Orbánt lehessen hibáztatni.

1945 előtt a magyar egy tekintélytisztelő nép volt, ne higgyük el (ezt se) a marxista történetírásnak, hogy Horthy kultusza mesterséges volt. Persze építgették a kor kommunikációs szakemberei, de a Kormányzót alapvetően szerették az emberek és a kor politikai centrumát képviselte hivatali idejében majdnem mindig. Kádár propagandistái is ezt ismerték fel, amikor az egyszerre kisember és nagy tekintélyű politikus vegyes imidzsét felépítették a hatvanas évek közepére. Húsz évig működött is ez az elképzelés, amíg a “jó kormányzás” illúzióját a jólét folyamatos emelése mellett fel lehetett tartani.

Ugyanerre a tekintélytiszteletre hajazva “csinálták meg” Antall József nyugodt erős kampányát is, nem is sikertelenül. Ellene követtek el először klasszikus, a médiademokráciára jellemző “karaktergyilkosságot”. A liberális média folyamatosan küszködik azzal a kettősséggel, hogy miközben hivatalosan élen jár mindenféle tekintélyrombolásban, az aktuális balliberális  üdvöske esetében lelkesen áll neki a tekintélyes politikai arcél felépítésének. Minden egyes bukás után újra és újra. Tanultak abból ugyanis, hogy Horn Gyula bukásában jelentős szerepet játszott 1998-ban a liberálisok és sajtójuk fél szívű támogatása. A Gyulát túl sokszor igyekeztek nevetségessé tenni, illetve pontosabban nem titkolták el, amikor nevetségesnek bizonyult. A Medgyessy, aki mindig minimum röhejes volt, karakter nélküli lényként lett felépítve “államférfinak”. Ugyanilyen tévedésnek bizonyult Gyurcsány, majd Bajnai is, szegény Mesterháziról nem is beszélve, akiket egyre kisebb sikerességgel próbáltak feltupírozni és azonos súlyú személyiségnek beállítani, mint amilyen Orbán. Gyurcsányból már nem a balliberális média és értelmiség csinált vezért, hanem a (rövidtávú politikai sikerességhez) rendkívül szerencsés elmezavara, a teljes gátlástalansága és az, hogy Orbán és tanácsadói nem tudták lereagálni ezt a jelenséget (mint ahogy korábban a Medgyessyt sem).

Orbán 2002-es és 2006-os bukása nem politikai vereség volt, hanem kommunikációs, neki és híveinek csak csatavesztés, egy hosszú háborúban.

Orbán a magyar népléleknek megfelelő vezető. Joggal és sokszor bírálható kormányzása ellenére érződik rajta, hogy “meg tudja oldani”. Kétségtelenül kompetens. Ez persze a múlt. Mindig el lehet rontani, de Orbán esetében ez nem a támogatóin fog múlni, hanem azoknak a szavazatán, akik elhiszik amit az Index ír és oda szavaznak, aki látszólag többet ígér. Szavazóbázisa és pártja hierarchiájában minden szinten többségben vannak azok, akik nem tűnnek el csata idején, akik nem csak lojálisak, hanem hűségesek is Orbánhoz. A balliberális vezérek személyes rajongói, amikor kiderül, hogy megint becsapták őket, pillanatok alatt illannak el durcizni, a Jobbik, vagy a bizonytalanok táborába, míg Orbán törzsszavazóinál gyakorlatilag nincs is ilyen mozgás.

Itt nem Orbán ígéreteit választják meg, hanem Orbánt. Mérhetetlen különbség.

Egyszerűen azért, mert Orbán valódi, nem “csinált” személyiség. Ezt a tulajdonságát 25 év alatt nem tudta elvenni tőle a vele mindig ellenséges média. Persze Orbán is “kommunikál”, de az ő esetében ott a bizonyosság, hogy valódi személyiség mozog a virtuális média tereiben.

A ballibek a lelkük mélyén (ez csak szólás, tudom nincs nekik) azt irigylik tőlünk, hogy nekünk megadatott a lojalitás és hűség személyes értelmének megtapasztalása, míg ők lepkeként keringnek a juhászpéterek jointjának parazsa körül (gondolom a füstre pályáznak).

A libbantak személyiség és személyes erő nélküli, karizmátlan senkijei meg semmiféle alternatívát nem jelenthetnek a számunkra, de azért nem ártana a jelenleginél sokkal jobban kormányozni.