Szidtad az Anyámat?

A régi szép időkben, ha az ember szóváltást akart kezdeményezni a kocsmában, akkor a címben szereplő mondattal fordult kiszemelt embertársához, hogy aztán a kialakuló torzsalkodás élvezeti értékkel bíró kézitusába fordulhasson (Rejtő Jenő osztályozása alapján).

Az nagyon komoly arcvesztéssel járt, ha az ember a fenti kihívásra azt válaszolta: ugyan dehogy, mindig nagyon tiszteltem édesanyádat! Valószínűleg ekkor is megagyalták, de nem pályázhatott a szimpatikus vesztes pozíciójára. Ráadásul, ha ő nyert, úgy maradt meg a kocsma emlékezetében a dolog, hogy ő kezdte a balhét.

Lehetséges, az erkölcsi alaphelyzet megfordítását célzó válasz is rendelkezésre áll az embernek, ha verekedni akar maga is: te szidtad az enyémet! A törzsközönség ilyenkor sokkal inkább ítél a saját korábbi szimpátiái alapján, mint az első esetben, hiszen a fene sem tudta megállapítani, abban a nagy zajban, hogy végül is ki anyázott először.

Észre kell vennünk ebben a helyzetben, hogy egy sima anyázás a kocsma kultúrközönsége előtt is mennyi előzetes feltevésen, megállapodáson alapul. A felek például feltételezték, meglehetős bizonyossággal, hogy a másik szereti és tiszteli az édesanyját. A különböző szándékok és vágyak metaszintjei alapján számtalan bunyókezdeményezési variáció állítható össze, amelyeknek egyetlen közös jellemzője van, hogy a felek, még ha kedvükre is lenne a dolog, a járulékos károk miatt nem akarnak feltétlenül verekedni. Jó buli a pofozkodás, de a kibékülés, vagy az elröhögés katarzisa is tud jó lenni.

Problémás embernek azt tartják, aki mindig verekedni akar és mindenkivel és soha nem lehet vele semmiféle, akár csak időleges tűzszünetben megegyezni. Az ilyen ember gátolja, hovatovább ellehetetleníti a kocsma rendeltetésszerű használatát. Pedig a lakosság, a régi szép időkben, kommentelési lehetőség híján, alapvetően relaxálni kívánt a műintézményben, illetve kibeszélni a mindennapi élet apróbb-cseprőbb dolgait és a világmegváltó gondolatait sem kívánta forradalmi hevülettel megvalósítani. Figyelemmel voltak a többiek egymás érzékenységére, mert pocsék dolog volt egyedül ülni egy asztalnál a tömött krimóban.

Ezzel a viszonylagos normalitás keretein belül található lehetőségeket nagyjából behatároltuk. Van azonban egy olyan helyzet, amikor valaki olyan bukkan fel az ódon intézmény falai között, aki egyetlen korábbi szabályt sem tart be. Aki mindenkibe beleköt, de senkivel nem meccseli le az ügyét, hanem csak fenntartja a feszültséget, mindig másik asztalra köp, beszól a csaposnak, a pincérnőnek, tolakszik a sorban, körbehugyozza a piszoárt, mindenki anyukáját szidja, nem csak konkrét valakikét. Ő az, akinek semmi se tetszik, akinek mindig túl meleg, túl vizes, túl habos a sör, akinek mindenki sajnálja a feleségét és a gyerekeit. Senki sem szereti, de mégis minden este ott eszi a fene. Mindig kihallatszik a rikácsolása a kocsma alapzajából.

És az ilyennek mindig akadnak haverjai, akik tercelnek neki, hívei az asszonynépből, akik elhiszik neki, hogy csak azért jár a kocsmába, hogy leszoktassa a férfiakat az ivásról. Az ilyen alak megszünteti a normál ügymenetet, minden napot a harag, a békétlenség, a veszekedés napjává tesz, összeugrasztja az embereket. Ennek az embernek csak saját céljai vannak, nem tagja a közösségnek, nem is akar az lenni, hanem le akarja uralni azt. Nem hagyja, hogy jól érezzük magukat, mert akkor azonnal kiderülne, hogy rá tulajdonképpen senkinek sincs szüksége. Ezért hát az ilyen ember mindig szidja valakinek az anyját, mert azt ugye végül is senki sem hagyhatja szó nélkül.

Nagyon nehéz megállnia egy normális embernek is, hogy az ilyen alakoknak ne szóljon vissza. Nagyon nehéz az ilyen bunkóról nem tudomást venni, mert megszoktuk, hogy nevelő célzattal azért rendre utasítjuk azokat, akikkel elszalad a ló. Manapság már ezt inkább úgy kell mondani, hogy a BMW szalad el vele. És ezekben a gyorshajtós időkben nem utasítjuk rendre azokat, akiket kellene, mert ugyebár nekik jogaik vannak, nekünk meg dolgunk és kinek van ideje lerendezni azt a tíz bunkót, aki egy átlagos napon szembejön az emberrel, zömében egyébként a virtuális térben.

És itt rontottuk el tulajdonképpen. Megszoktuk, hogy szidják az anyánk, először eltűrtük, majd megszoktuk, aztán nem néztünk keresztül ezeken a senkiken, hanem úgy tettünk, mintha ez normális lenne. Pont úgy lett a mindennapi új normalitás része a permanens bunkóskodás, mint az LMBTQ-személyek a sorozatokban (mert karakternek csak nem lehet hívni őket), meg a feketék és arabok az összes reklámban (ázsiai az nincs egy darab se, pigmeus se, indián se, még zsidó se, csak mindig ez a kettő).

Végül is egy egyszerű végkövetkeztetésre szerettem volna jutni, miszerint aki minden szabályt felrúg, azt fel kell rúgni.

Vezető kép: Budapest, 1960. december 20. A Dimitrov téri italboltban. MTI Fotó: Lajos György