A karácsonyi hangulat után mit kezdjünk az érzéssel, hogy ezután már aztán tényleg legyen minden jó?

Fekete István egyik novellájában szerepel egy mondat, amely így maradt meg az emlékezetemben: „Adjon az Isten nyugalmas karácsonyt minden jóakaratú embernek.” Milyen kár, hogy ezt a „jóakaratú” kifejezést teljesen kikoptatta a modernitás a használatos szavaink közül.

Pedig ez a veleje minden olyan emberinek, ami jóra vezet. A jóakaratú egy helyben használatos szó, oda mondjuk ahová az akaratunk elér és ahonnan a következmények megtalálnak bennünket. A kereszténység, habár nyilván a teljesség igényével fellépő vallás, eredetileg nem kínálta azt a könnyebbséget a híveinek, hogy nem a saját életükben, a saját cselekedeteikben és mulasztásaikban kell jóakaratúnak lenniük, hanem a nagy egészről kell csak ilyesmiket hinniük.

Jóakaratúak nem lehetünk általában, csak egyes esetekben. Jóakaratú emberek akkor leszünk, ha sok kis és egy-egy nagyobb jó cselekedetünk mögött az a megfontolás áll, hogy világos miért tudunk felelősséget vállalni és miért nem. A jóakaratúság nem a tökéletesre törekvés, hanem az egyensúly keresése a jó oldaláról. Minden normális ember, ha nem gondolja és filozófálja túl, viszonylag pontosan tudja, hogy mennyivel tudja jobbá tenni a világot.

Minden más hangzatos jóemberkedés, nem véletlen, hogy ez a kifejezés csak most született meg, és lett a képmutatás szinonimája. Az egész nyugati civilizáció a megúszásra játszik, még a túlélést is meg akarja úszni, ki akarja váltani valamivel. Semmivel sem jobb ez, mint a búcsúcédulák vásárlása, csak abban legalább volt annyi racionalitás, hogy ott túlvilági üdvjavakról volt szó, míg itt valóságos túlélési esélyeket akarnak szerezni egy, a perverz etikájuk szerint jó helyre leadott szavazattal. Minden másra pedig ott van a „Nem félünk” szlogen. Aztán csodálkoznak, hogy nem jön be.

Mindig minden ideológia és politika jóra és rosszra osztotta fel a világot, és gyanítom olyan is volt már, hogy valaki tökéletes önfelszámolásra törekedett sikeresen, valószínűleg az eltűnt és el is felejtett törzsek, népek között kell keresnünk őket.

2025 az az év lesz, amikor a „jóemberkedést” végleg le kell cserélnünk a túlélés racionalitására és arra a felismerésre, hogy csak azért vagyunk felelősek, amit hatalmunkban áll megváltoztatni. Ennek a felvetésnek a magyar politikában is van értelme sajnos. A demokrácia nem a részletek megjavításának művészete manapság, hanem a teljes sorcserék vagy azok elcsalásának feketegazdasága. Pedig eredetileg, még 1990 táján volt olyan illúziónk, hogy részkérdésekben megegyezhetünk. Kormánypártnak és ellenzéknek lehetnek közös sikereik. Senki nem lehet manapság annyira naiv, hogy ennek a visszatérésében reménykedik, főleg mert talán sohasem volt így, de úgy is meg lehet javítani dolgokat, hogy nem aratjuk le a babérokat, hanem átengedjük azt valaki másnak. Pont ez a különbség a „jóemberkedő” és a jóakaratú ember között.

A „jóemberkedő” rosszabb, mint a rosszakaratú ember, mert ostobaságával, a bambuszszívószálával és a hetedik generációs emberi jogaival általában tesz zárójelbe minden kicsiny, de nem hivalkodó jó és helyes cselekedetet. A rosszakarat torz mosolyát legalább felismerjük, de a „jóemberkedő” üdvözült bamba mosolyától vagy ellágyulunk, vagy alábecsüljük ártalmasságát.

A jelenlegi őrületből szerintem leginkább azt kellene megtanulnunk, hogy most nem az ellenzékkel van dolgunk, hanem a jobboldalnak a saját hibáival kellene leginkább foglalkoznia. Röviden talán úgy lehet a leghatékonyabban elképzelni a dolgot, hogy van még néhány olyan Magyar Péter-szerű figuránk a saját köreinkben, akikkel meg lehetne erősíteni a Tisza Párt vezető testületeit, és szórakoztatóbb is lenne azt nézni, ahogy ezek egymás közt azon veszekszenek, ki is ábrándult ki közülük előbb a NER-ből. A „jóemberkedés” nagymestere mind.
A mi kultúránkból mintha kiveszett volna mostanra, hogy szembe röhögjük azokat, akik az arcunkba mondják teljesen komolyan: mi „jóemberek” vagyunk és csak a te érdekeidet nézzük és ebben a minőségünkben gyakorlatilag hibátlanok vagyunk. A Fidesz legnagyobb előnye pont az, hogy nem hibátlan és már senki nem is tudja beleénekelni az éterbe röhögés nélkül ezt a marhaságot. Nagyon jó kis kiegészítése és kontrasztja a „jóemberkedő” és magát istenítő ellenzéknek egy olyan jobboldal, amely a nagy dolgok mellett azt is kitűzi célul, hogy a saját kis helyi, jól felismerhető és tetten érhető hibáit is kijavítja egyszer. Hitelességünk forrása, hogy nem ígérjük meg azt, a következő kétharmaddal majd minden tökéletes lesz.

Annak idején 2002-ben Medgyessyék azzal is nyerték meg a választásokat, hogy megígérték, azt a sok mindent, amit jól csinált a Fidesz, azt majd folytatni fogják. 2010-es végsőnek bizonyuló bukásukban alaposan benne volt, hogy természetesen pont mindazt szüntették meg először, aminek a megtartását ígérték és amit az emberek is jónak találtak, jelentős részben még a saját szavazóik is. Ma az a divat ellenzéki örökben, hogy most teljes rovancsolást ígérnek, minden konkrétum nélkül. Csupán arra hivatkozva, olyan „jóemberek”, mint ők, nem csinálhatnak semmi rosszat, hiszen ők azt akarják csak, hogy legyen minden jó.

Még szerencse, hogy ezzel a hülyeséggel leginkább eddig csak Amerikában, meg Nyugat-Európában lehetett választást nyerni, meg a lengyeleknél, meg a bolgároknál. A román választók viszont teljesen tudatosan szavaznak azon az alapon, hogy ki hazudik szebben. Ez is egy módszer. Viszont ott senki nem lepődik meg, ha rosszul mennek a dolgok, nekik nem „jóemberkedni” kell, hanem románkodni.