Mérhetetlenül szégyellem magam a magyar ellenzék miatt

Néhány napot félholtan töltöttem és regenerációs célzattal meghallgattam a tavalyi választások utáni ellenzéki elemző podcastocat. Részben újra és egy mélyebb merítéssel olyanokat is, amelyek belterjességük okán csak a szubkultúrának szólnak, azoknak, akik megosztják egymással „az Orbán” meggyilkolására vonatkozó fantáziáikat is. Önöknek nem javaslom ugyanezt, mert érzékenyebb bőrű egyénekre úgy hathat az élmény, mintha Alien-vér fröccsenne rájuk.

Olcsó szórakozás mások bánatából építkezni, de ez csak járulékos nyereség, egyrészt, mert a liberális és baloldali értelmiségiek (mert ezen a szinten elkülönül) vagy nagyon unalmasan ismételgetik a saját hülyeségeiket, másrészt olyan egyéb sötétségről is tanúbizonyságot tesznek, amely közvetlenül veszélyezteti a befogadó neuronjait. Mindezt olyan nagyképűséggel, amiért már nagycsoportos korunkban is megvertük a homokozóban az értelmiségiek gyerekeit. Érdemes ezeket az emlékeinkben felidézni, azokat a „születetten” értelmiségi gyerekeket, már akinek olyan szerencséje volt, hogy már az óvodában is kénytelen volt szembesülni az értelmiség útjával az osztályhatalomhoz (bennfentes poén, nem kell érteni:)). Ők voltak azok, akiktől megtanultuk, hogy milyen érzés, amikor lenéznek bennünket. Érdekes, hogy ebben a lenézésben és gondos továbbadásában a szocializmus sem zavarta őket különösebben.

Hát el kell ismernem, nem voltunk elég hatékonyak az óvodában, más boldogabb dolgokkal múlattuk az időt, mint a leendő értelmiségiek személyiségfejlődésének szabályozásával. A lányok a fiúkkal, a fiúk a lányokkal például az ovi udvarán található kis házban, hogy a ciszheterósággal legalább megkapják az esélyt a teljes életre. Minden normális ember számára ugyanis a másik nem felfedezése sokkal nagyobb örömet okozott már 4–6 évesen is, mint a hülyék edukatív abriktolása. De jól láthatóan már ott elkövettük az alapvető hibát: ezek a kis nyomingerek megfelelő közösségi reakciók nélkül cseperedtek undorító, felsőbbrendű, küldetéstudatos felnőtté. Sőt, a felsőbb csoportokban egyre nagyobb hatást már ők gyakoroltak a környezetükre. Nem kétséges, hogy ez generációk óta megy így: annyit fejlesztett magán ez a banda, hogy most már nem a melósoktól undorodnak, hanem etnikai alapokra helyezték a lenézésüket, szimplán a magyarokat utálják, ahogy ez egyébként az úgynevezett ötvenes évek kommunista elitjében eleve szokásos volt. Tulajdonképpen de genere rabszolgatartók ők, akiket brutálisan traumatizált, hogy az ismert történelmi körülmények miatt nem tarthattak rabszolgákat és nem románosodhattak el románok híján. De nagyon-nagyon szerettek volna, és gyűlölik, hogy még mindig magyarnak kell nevezniük magukat. Ez utóbbi azért feltétlenül szükséges, egyrészt, hogy mégis valami jogalapjuk legyen arra, hogy a magyar parlamenti választásokon meg akarják szerezni a főhatalmat, illetve, hogy kéjelegve szégyenkezhessenek a magyar voltukon, kiélve a lenézésüket.

Pszichológiailag persze meg kell értenünk őket, ez nekik diktatúra, hiszen nem pontosan úgy van minden, ahogy ők akarják, az emberek máshogy merészelnek gondolkozni, érezni, mint ahogy ők parancsba adták. Csak egy bájos kis színes jelenség, szinte minden beszélgetésben kötelességszerűen biztosítják egymást arról, mekkora marhaság, hogy nyugaton „óvodásokat műtenek át”.

Végül is pár tízezer (százezer) hormonkezelt és a szexuális identitászavarában természetesen a biológiai nemével ellentétesen megerősített gyermek és kamasz (ez utóbbiakat műtögetik is rendesen) tragédiájának eltagadásához ez tényleg elég.

És ezek – mert tényleg magukból indulnak ki – azt gondolják, hogy minden szexuális perverzió, legyen az bármennyire rémisztő, undorító, veszélyes vagy fájdalmas, miután az övék, ebből kifolyólag normális is, és minden gyermeknek értesülnie kell róla. A jóvátehetetlenül egyszínű és főszereplői szinten heteronormatív Jóbarátokban Chandler sokkot kap, amikor megtudja Monicától, hogy a lánykoleszben a lányok nem párnacsatáznak minden este hálóingben (ami kedves magánbejáratú fantáziája).

Pontosan ezzel a Monica-jellegű kíméletlenséggel kell megmondanunk például a liberálisoknak, hogy bármennyire is izgalmasnak tűnik néha (pornófüggőknél mindig) az anális szex, az ettől még nem normális. Tudom, sokkoló, ahogy bizonyára az is, hogy erről a témáról nem kívánunk serdületlen gyermekekkel beszélgetni, és nem hagyjuk, hogy az összes perverz szexuális konduktor legyen az alapfokú oktatásban. Szerintük ugyanis azoknak a gyerekeknek, akik csak a heteroszexualitásról hallanak 14 éves korig, jóvátehetetlenül sérül a személyiségük. Ezt a jó pedofilok értelemszerűen nem hagyhatják.

Ezek ugyanis azt akarják elhitetni a gyerekeinkkel – pontosabban: arra akarják kondicionálni őket –, hogy a heteroszexualitás csak az egyik a végtelen számú szexuális lehetőség közül. Tulajdonképpen, ha ők jobban meggondolják, akkor igazából az az egyetlen perverzió. Miközben normális esetben, amikor a perverzek helyből tudják, hogy a saját ötleteiket csak egy másik, szintén döntésképes felnőttel oszthatják meg és gyerekekkel nem, akkor az emberek 99 százaléka helyből heteró.

Tudom, emberjogi szempontból az egy százalék körüli nagyságrend is sok. De ez az egy százalék eddig minden generációban kihalt, mert nem volt még béranyaság, mesterséges megtermékenyítés és egyéb huncutságok, mert a természet eredetileg a biológiai szaporodást pártolja. Szóval nagyon szégyellem magam, hogy ilyen ellenzékünk van. Soha nem határolódtak még el a gyerekek hormonkezelésétől és átműtésétől sem. Majd ha igen, akkor beszélgethetünk.