1956-ban is a józan ész ellenségei ellen lázadtunk fel!

Sok eseményt hívnak forradalomnak, viszont ebből csak néhány érdemli meg ezt a nevet.

A forradalmak köré legendáriumokat szoktak építeni. Nagyon helyesen, hiszen az igazi forradalmak ihletett pillanatai az időnek, amikor valami rossz, valami ördögi pusztul el. Sok eseményt hívnak forradalomnak, viszont ebből csak néhány érdemli meg ezt a nevet.

Sőt, a huszadik századi fogalomlopási szokásoknak megfelelően minden elmebeteg tömeggyilkos és társadalommérnök hajlamos volt forradalomnak nevezni azt a valamit, aminek következtében hatalomra került.

Puccsokat, tömegmészárlásokat, szimpla lázadásokat és összeesküvéseket hívnak forradalomnak, meggyalázva, bemocskolva és elhomályosítva az emberek tiszta érzelmeit, akik hiába tudják végül, hogy pontosan mi is történt, történelmi távlatban azért hajlamosak felejteni.

1956 októberében már 22 éve tombolt az őrület Magyarországon. A Horthy-rendszer viszonylagos normalitását a német megszállás és végül a nyilas hatalomátvétel rombolta szét. 22 olyan év következett, amelynek szinte mindegyikében tombolt valamilyen terror, őrület.

1956-ra az embereknek elegük lett.

1953 után ugyan alábbhagyott a terror, de a gyilkosok nem kerültek ki a hatalomból, némi belső átrendeződés történt csupán a diktatúra csúcsain. Szinte minden elmebeteg szadista gyilkos, jellemtelen karrierlovag, senkiházi kommunista a helyén maradt és a minimális enyhülés csak szította az emberek dühét. A rendszeren belüli hatalmi harcok is mindig úgy alakultak, hogy ha valaki ki is került a hatalomból vagy a pozíciója meg is gyengült, mindig találtak egy undorítóbb, gonoszabb figurát a helyére.

1956 októberére már majdnem egy nemzedéknyi idő telt el úgy, hogy az embereknek nem volt egy nyugodt napjuk, folyamatosan félteni kellett az életüket, a szeretteiket, a vagyonkájukat, és a mindennapokban sem hagyták őket békében egyetlen pillanatra sem.

1956-ra a rezsim felszámolta a normális mindennapi élet szinte minden feltételét. Szétrombolta az évszázados életformákat, az ideológia betolakodott mindenhová. A magyar falu már megkezdte gyors haldoklását, az új szocialista iparvárosokban pedig milliók kényszerültek olyan örömtelen életre, amelyet az ideológia tőlük megkívánt. Családok százezreit, generációkat szakítottak el egymástól. Minden hagyományt, értéket, amit a magyar nép évszázadok alatt felhalmozott lecserélték a kommunizmus semmitmondó, hazug fogalmaira, minden valódi emberi helyére az elképzelt kommunista embertípus gólemét állították.

Magyarországon szinte mindenki, az ÁVH szadista gyilkosain és a pártvezetés pszichopatáin kívül ugyanazt gondolta.

Az átlagos kommunista, az átlagos karrierista, az átlagos opportunista, minden átlagos normális ember, vallásos és vallástalan, retrográd vagy progresszív, függetlenül attól, hogy érzett-e nosztalgiát a háború előtti világ vagy a monarchia iránt, egyként gondolta azt, hogy az ország elmebeteg bűnözők kezére került. Kádár János is így gondolta, még Nagy Imre is így gondolta. Mint ahogy Hruscsov is pontosan tudta, hogy Berija egy elmebeteg, szadista tömeggyilkos.

A totális őrületben nem lehet hangulatjavító intézkedésekkel csökkenteni a feszültséget.

Egy ország akart végleg kiszabadulni ebből az őrültekházából.

A kommunista őrület elment a végsőkig és a nagymamáktól a kamaszokig, az értelmiségektől a kocsmák alkoholistáiig mindenkinek végletesen elege volt. Mindenki visszavágyott a normalitásba, amikor békések és nyugodtak a hétköznapok, amikor az  embernek nincs halálfélelme, amikor elmesélnek neki egy viccet. Mindenki halálosan unta a primitív ideológia mantra szerű ismételgetését, a nem működő „megoldások” folyamatos erőltetését, az öncélú zsarnokság ostobaságát, amelyről mindenki tudta, hogy a Szovjetunió támogatása nélkül egy percig sem lenne képes fennmaradni.

1956 október 23-án néhány óra alatt a kommunista diktatúra megszűnt, mert senki nem akarta megvédeni, viszont szinte mindenki aktívan ellene volt. Akik harcoltak a forradalom ellen, azok sem a rezsimért tették, hanem azért, hogy mentsék a mocskos életüket. Aztán később a bosszú éltette őket, mert lelkük nem lévén, lelkiismeret furdalás sem gyötörte őket. Náluk nem csak Nagy Imre volt különb, hanem még Kádár is, akiről legalább élete végén kiderült, hogy gyilkosként tekintett magára.

1956 tanulsága az, hogy minden őrület megtalálja a gyilkosait, ha egy ideológia elkezdi kikezdeni a normalitást és a történelmi szerencse megadja neki, hogy hatalomra kerüljön, mindig lesz egy csőcselék, egy rakás az értelmiségi rétegből kikerülő senki és egy csomó szimpla dühöngő elmebeteg, akik készek legyilkolni minket az eszméért.

Magyarországon ehhez mindig külföldi támogatás kell, mert normális nép vagyunk, sem a náci-nyilas söpredéket, sem a kommunista banditákat nem támogatta itt igazán komoly tömeg soha sokáig. A liberálisokból is kiműveltük már magunkat. Ha ezeket az elmebetegeket nem segíti hatalomba újra valami külföldi katonai erő, itt senki nem fogja a kislányokat undorító férfinek, a kisfiúkat ocsmány nőnek nevelni. Itt soha nem lesznek a szexuális perverziók normákká és iskolai tananyaggá.

De a 20. század megtanította nekünk, hogy egy marginális kisebbségekből hogyan lesz külföldi támogatással véres terror, pusztítás.

Magyarságunkat, nemzeti létünket, hagyományainkat, vallásunkat most is fenyegeti a liberális elmebeteg söpredék, a jövő ávósai már voltak külföldi tanulmányúton, már megtanulták, hogy kell kíméletlennek lenni azokkal, akik nem hisznek a liberális elvekben.

A szabadságot nem csak úgy lehet megvédeni, hogy akkor harcolunk érte amikor már elveszett.

Ne akarjuk már újra forradalommal visszaszerezni a szabadságunkat. Magyarországon a ma még létező normalitást vér nélkül meg lehet védeni, de már ugyanakkora indulat és nemzeti nekibuzdulás kell hozzá, mint 1956-ban.

1956 a normalitás forradalma volt, senki nem akart többet, mint békét a családjának és magának, a normális mindennapi élet lehetőségét akarta mindenki visszakapni. Ma is ugyanezt, a józan ész uralmát kell megvédenünk.