Nem egyirányú utca! – Nyílt levél Antonio Tajaninak, az Európai Parlament (EP) elnökének

Kár, kedves Tajani úr, hogy nem jut el önhöz ez a kis írás. Kár, mert talán nem maradna annyira ostoba, mint amilyennek tűnik, vagy legalább elszégyellné magát, amiért hallgatóit nézi annyira szellemtelenül bárgyú kérődző-fajtának, hogy tudomásul vegyék lapos okfejtéseit.

A minap a migrációs válság és az Európai Bíróság Magyarországot illető döntése kapcsán ön azt mondta a Frankfurter Allgemeine Zeitung riporterének, hogy „valamennyi egykori kommunista EU-tagországnak tudnia kell, hogy a szolidaritás nem egyirányú utca.” Azt is kifejtette, hogy EU sokat segített ezeknek a tagállamoknak a kommunizmus politikai és gazdasági következményeinek felszámolásában, így „máig sok pénzt kapnak” az uniós strukturális alapokból.  Majd hozzá tette: most nekik is szolidaritást kell tanúsítaniuk.

Íme a szolidaritás

Mielőtt bármi mást is mondanánk, szögezzük le, hogy mi pontosan tudjuk, mi az a szolidaritás. Mi, itt Közép-Európában valóban kiálltunk egymásért az elmúlt évtizedekben, lehetőségeink szerint segítve barátainkat. Mi, magyarok kiálltunk a lengyelek mellett 1956-ban, ők pedig, s velük valamennyi elnyomott kommunista ország legjobbjai, kiálltak mellettünk azon a szomorú őszön. Kiálltunk Csehszlovákia mellett tizenkét esztendővel később, kiálltunk a Szolidaritás mellett a nyolcvanas években, kiálltunk a Romániai forradalom mellett, s kiálltunk a német egység mellett.

Talán nem tűnt fel önnek, mint ahogyan senki más nem vette észre, de itt, Közép-Európában – régi sérelmeket, területi követeléseket fölemlegetve – nem estek egymásnak a népek, mint ahogy egymásnak ugrottak tőlünk keletre, mitőlünk délre.

Mi itt talán végre megtanultuk a huszadik század leckéjét, de az biztos, hogy egyelőre jól feleltünk belőle.

Mint ahogyan most is éppen remek példát adunk a világnak a szolidaritásból. A visegrádi országok meglepő egységgel utasítják el az európai öngyilkosság eszméjét, méltóságteljes szolidaritással támogatják egymást éppen az ön által képviselt agresszióval szemben.

Legfeljebb jóvátétel

Ön bennünket nem oktathat ki szolidaritásból. Ön nekünk nem vetheti a szemünkre a kommunista múltat, amelyet leginkább éppen annak az Európának köszönhetünk, amelynek nevében ön beszél. Európa – akkoriban Anglia és Franciaország – gátlás és lelkifurdalás nélkül adta el a kontinens keleti felét a legbarbárabb türannosznak, azért, hogy megfékezze az – ön hazájában is tomboló – ugyancsak rettenetes zsarnokságot.

Amiről ön beszél, nevezetesen az, hogy az EU sokat segített a közép-európai tagállamoknak a kommunizmus politikai és gazdasági következményeinek felszámolásában, nos az a legkevésbé sem szolidaritás. Legfeljebb jóvátétel azokért a bűnökért, amiket önök velünk szemben elkövettek.

Legfeljebb jóvátétel, de valójában nem az. Önök még soha senkinek nem fizettek jóvátételt, ha nem volt égetően muszáj, mint ahogyan most is mivelünk akarják megfizettetni saját felelőtlenségük következményeit.

Színtiszta üzlet, adok-veszek

Tisztázzuk: az uniós strukturális alapokból Közép-Európának juttatott pénz nem szolidaritás és nem is jóvátétel. Üzlet. Színtiszta üzlet, adok-veszek. Olyan alku eredménye, amelyben önök, az Európai Unió régi, és gazdaságilag fejlettebb tagjai éppen olyan jól járnak, mint mi. Önök megvásárolták a mi piacaink egy részét, kvóták közé szorították termelési kapacitásainkat, korlátozták piacrajutásunk lehetőségeit, eltiltották kormányzatainkat számos fiskális és financiális eszköztől, rábírtak bennünket arra, hogy tudomásul vegyük a központi, brüsszeli direktívák érvényességét.

Mindezekért önök hajlandók fizetni, és persze kénytelenek is.

Kénytelenek, mivel mi pontosan tudjuk, hogy önök jó üzletet kötöttek. Jobbat, mint mi. S az előnyös megállapodásoknak köszönhetően előnyük folyamatosan nő. Azóta azt is látnunk kell, hogy helyett, hogy közös érdekeink javára járnának el – ahogy csatlakozásunk idején reméltük, s ahogy európai szövetségünk alapítói megálmodták – a magországokat kizárólag az önérdek vezeti.

Mi azt is látjuk, hogy az egyenlőtlen és a periférikus államok számára rendkívül előnytelen megállapodásainknak köszönhetően számos európai ország került hanyatló spirálba. A görögök, a portugálok, a spanyolok már az önök által ásott gödör alján vannak, s valószínűleg mi is ott lennénk, ha nem tudnánk felhasználni a strukturális alapokból érkező pénzeket, s, ha kormányzatunk olyan sodródó politikát folytatna, mint amilyet ön éppen elvár tőlünk.

Lelkiismeretlen imposztorok

És, ha mindezeket tudjuk, talán megenged nekem egy megjegyzést az emóciókról is. A szolidaritás ugyanis – ön is ebben az értelemben használja – elsősorban érzelmi azonosulásból fakad és nem érdekekből. És, ha abból fakad, tudnia kell, hogy mi, magyarok nem kedveljük önöket. Illetve bizonyára akadnak köztünk európa-rajongók szép számmal, de azért a többség úgy látja, önök nem szeretetre méltó emberek. Vannak nagyszerű történelmi pillanataik, vannak irigylésre méltóan szerencsés geopolitikai körülményeik, és van, illetve ma már inkább csak volt, lenyűgöző kulturális teljesítményük.

Amit lehetett eltanultunk önöktől. Például a szolidaritást, mint az imént kifejtettem.

Most önök, nyugat-európaiak kicsinyes, agresszív és felelőtlen embereknek látszanak, olyanoknak, akik kihasználják a szegényebbeket, akik feladják a saját kultúrájukat, akik megtagadják a szolidaritást a közép- és dél-európaiakkal, akik fenntartás nélkül szolgálják ki a multinacionális nagyvállalatok és befektetők érdekeit, akik tehetetlenül nézik végig népeik haláltusáját.

Mi azt is jól tudjuk persze, hogy ezt a rút képet az európaiakról az európai politikai elit alakította ki, azaz éppen ön és az önhöz hasonló lelkiismeretlen imposztorok.

Ne beszéljen nekünk szolidaritásról! Hitelesebb lenne, ha nyíltan kijelentené, az európai gazdasági-politikai elit ismét egyszer ki akarja rabolni országainkat.