Alienek születnek

Egy nemrégiben  megjelent kutatás szerint „A fiatalok körében … 37 százalékuk tervezi, hogy külföldön próbál szerencsét… Azt, hogy a jövőben maga is vállalna munkát külföldön, a válaszadók 15 százaléka mondta – ez nagyságrendileg 1,2 millió főt jelent.” Aztán napvilágra került a brit statisztikai hivatal felmérése, amely a tartósan külföldön élők számáról nagyságrendekkel kisebb számot állított – mégsem London a második legnagyobb magyar város. De a tendencia mégis figyelemreméltó és tagadhatatlan.

A kivándorlás, a tartós külföldi munkavállalás okai változatosak. Jobbára a magasabb jövedelem reményében (55 százalék), a tervezhetőbbnek tűnő jövőt elképzelve (28 százalék), és a jobbnak remélt közéleti viszonyokban bízva (27 százalék) mennének honfitársaink. Érdekes és fontos tényező az elvándorlás elszívó hatása. A megkérdezettek 46 százaléka említette, hogy itthon már nincs elég orvos és/vagy nővér, bezárnak a kisboltok (38 százalék) és a vendéglátóhelyek (22 százalék). A megkérdezettek 62 százaléka szerint a jelenség mögött az alacsony fizetések állnak, 55 százalék pedig azt említette, hogy a képzett emberek már külföldön dolgoznak.

Növekvő vándorkedv

Úgy tűnik, hogy a kivándorlási hajlandóság exponenciális görbe szerint növekszik, a több kivándorló még több kivándorlási szándékot indukál, s értelem szerűen ez a tényleges kivándorlás meredek emelkedéséhez is vezet. Egyfajta kényszerítő divattá változik, és sokszor akkor is célként határozzák meg, ha egyébként semmi kedvük nincs hozzá. És valódi lehetőségük sincs rá. Lélektanilag talán hasonló ez ahhoz, mint mikor minden fiatal a két vagy három gyermeket jelöli meg ideális, vágyott állapotnak, hogy aztán egy se, esetleg egy gyermeket vállaljanak sokkal később.

Valószínűleg ugyanez, vagy nagyon hasonló folyamatotok zajlanak a harmadik világban is.

Sok helyen azonban a reményekhez szörnyű valóság is társul: polgárháborúk, éhínségek, túlnépesedésből eredő problémák, illetve az éghajlatváltozás tragikus következményei. Mindezt színesítve az amúgy is élhetetlen, a diktatúrákba csomagolt törzsi-anarchista társadalmaik elviselhetetlenségével.

Lényegét tekintve azonban mégis feltehető, hogy kivándorolni szándékozó milliónyi honfitársunkat, s velük országnyi kelet- és dél-európai szomszédunkat ugyanaz a késztetés hajtja, mint az Európát elözönlő színeseket, ugyanaz a drive vezeti, ami az Egyesült Államok felé törekvő latinokat űzi: egy könnyebb élet, egy magasabb életszínvonal, hit egy kiszámíthatóbb jövőben.

Hiperurbanizáció

A jelenség másik, fogadói oldalára pillantva azt kell látnunk, hogy a bevándorlás – függetlenül annak célterületétől – mindenképpen urbanizációs jelenség. Lehetséges, hogy az Európát sújtó migrációs nyomás, illetve a magyar migrációs hajlandóság – hasonlóan mindenféle migrációs lendülethez – valójában valami huszonegyedik századi hiperurbanizáció kezdete.

Hogy milyenek lesznek a most megszülető gigapoliszok, arról egyelőre elképzelésünk sem lehet. Bár szép számmal akadnak városfejlesztési koncepciók – az építészeti tervektől a fenntarthatóság követelményein át egészen a politikai struktúrák kimódolásáig – valójában minden nagy ötlet dacára sem láthatjuk előre, miféle alienek születésénél bábáskodik jelenünk.

Alienek, igen, idegenek.

Soha nem látott létmódok, soha nem tapasztalt működések, soha fel nem tételezett rendszerek fogják irányítani ezeket a mamutközösségeket. Akik most azt képzelik, hogy New York, Tokió, Peking, vagy Mexikó például szolgálhat, azok súlyosan tévedni fognak. Soha nem fordult még elő a történelem folyamán, hogy egy-két évtized alatt éljen át egy-közösség olyan népességrobbanást, ami az európai nagyvárosok előtt áll. Soha nem fordult még elő, hogy ezt a változást egy ennyire heterogén népesség hajtsa végre, olyan népesség, amelynek jelentős része amúgy ragaszkodik korábbi identitásaihoz: egyik a vallásához, másik liberális világképéhez, emez nyelvéhez, amaz szokásaihoz, s mind, mind a maga hagyományos hétköznapjaihoz. Egyszer zajlott le egészen hasonló folyamat a viktoriánus Angliában, de a kor ragályos népbetegségei hamar élhető szintre szorították vissza a népszaporulatot a nagyvárosokban.

Indulók, s maradók

Egy-egy ilyen konfliktusgombóc azonban nemcsak belső struktúráit fogja nehezen kialakítani, de az is rendkívül kérdéses, milyen viszonyban lesz szűkebb és tágabb környezetével. A nagyvárosok – hol durvább, hol szelídebb eszközökkel – jellemzően befolyásuk alá vonták a maguk életterét. Nehéz elképzelni, hogy most nem így lesz.  Másfelől azonban az óriási megapoliszok számtalan előnyt is kínálnak partnereiknek, rémületes vonzerőt gyakorolnak a vidéki, kisvárosi lakosságra, s velük együtt a nemzetállamok népeire.

Nehéz másképp elképzelni a közeli jövőt, mint a nagyvárosok és a hozzájuk képest vidékies lokalitások érdekütközését. Lehet, hogy ma még azzal a kérdéssel kell megbirkóznunk, hogy miképpen viszonyuljunk az Európai baloldal központosító, egységesítő akaratához, de nagyon hamar egy olyan világban találhatjuk magunkat, amelyben néhány – ma még elképzelhetetlenül hatalmasra hízott és teljességgel kiszámíthatatlan – nagyváros perifériáján kell majd megmaradnunk.

Egymillió kétszázezer elvándorló?

Jó lesz, ha ennyien döntenek úgy, maradni akarnak. A városokon kívül.