Futballöröm

És még azt merik mondani, hogy a foci vagy a magyar válogatott nem tud örömet szerezni a nemzet egy jelentős részének. Bizonyos vagyok benne, hogy sok liberális családba érkezik 9 hónap múlva egy társadalmi nemmel ugyan nem rendelkező, de testileg egészséges kisded, az andorrai válogatott minapi sikere felett érzett, hirtelen jött buzgóságba forduló öröm folyományaként.

Mondjuk az is látszik, hogy azok, akik örömükben tollat is ragadtak, hogy tovább rombolják a hangulatot, nem igényelnek női társaságot és nem is érdeklődnek a foci iránt. Sőt flexük sincs nekik odahaza, ami, mint tudjuk, olyan fokú sérülése a férfi princípiumnak, ami felett a modern orvostudomány is csak széttárja a kezét.

Én sem szeretem a focit, nem is értek hozzá, nem is akarok érteni hozzá, de nemzeti szappanoperának végül is nem rossz.

A magyar focinak állítólag két nagy baja van, az egyik, hogy meg lehet belőle fényesen élni, a másik meg az, hogy a miniszterelnök focibuzi. Ha nem lenne az, akkor is ő lenne a hibás az andorrai fiaskóért, mert nem adott elég píízt stadionra, de nem ez a lényeg. Orbán az európai focit, mint iparágat akarja meghonosítani Magyarországon. Ebben nem is játszik szerepet az, hogy szereti a focit, az csupán bónusz. Az ötlet jó, csak nem számol azzal, hogy a magyar társadalom még nem elég fejlett a modern nyugat-európai focihoz. Nyugaton az elmúlt 25 évben a foci brandek versenyévé silányult és teljes egészében elvesztette a lokális jellegét. Pedig pont ez a lényeg. A csapat a helyi férfierő. A fiúk arról álmodnak, hogy focizhatnak majd a helyi csapatban, mert az a helyi közösséget reprezentáló sereg. Akkor is felmerül ez bennük, ha nem szeretnek focizni vagy tornából felmentettek. Persze most már sok másik sportág is kínál ilyesfajta élményt, de mégis a foci az, amely valami miatt, talán a nagy zöld rét miatt atavisztikusan emlékeztet a régi szép időkre, amikor a férfi fogta a dorongot és odasunyt.

De ez akkor is és most is úgy működik, hogy az inger kiváltásához kellenek híres magyar vitézek, akiket példaképül lehet választani. A győzelem manapság már nem olyan véres, de pontosan annyira édes.

A foci helyi ügy és helyi ügyek százaiból, ezreiből épül fel országos üggyé.

De a magyar focinak ma alig vannak helyi ügyei, mert „menedzserek” és „ügynökök” akarnak csak meggazdagodni a sportágba áramló pénzből. A magyar foci mindennél jobban mutatja a rombolást, amit a pénz és az üzlet egy nemesebb dologgal tehet. Persze, hogy a játékosok is csak keresni akarnak, a szülők is a nagy pénz reményében viszik le focizni a gyereket, hiszen látják, hogy a befektetés és a nyereség aránya a végén szélsőségesen is eltolódhat.

A tavalyi eufória és a mostani kiakadás ugyanarról a tőről fakad, a szurkolók összeegyeztethetetlen elvárásaiból. Zsoldos szintű kiemelkedő szakmunkát akarnak látni, a honfiúi lelkesedéstől fűtött aranylábú gyerekektől. Vegyük Dzsudzsák példáját: Gyakorlatilag többszörös milliárdosként vonul majd vissza úgy, hogy képességei és teljesítménye nemhogy Nyilasiét, hanem Détáriét sem éri el. Ugyan egy hajtós és nemzeti értelemben is elkötelezettnek látszó ember, aki komolyan veszi a munkáját, de a karrierje csak a pénzről szól. Azért, mert sosem volt esélye egy olyan csapatban focizni, amelyben valóban egy otthonaként szeretett magyar klubért küzdhetett volna.

Mert ma nincs ilyen. Ha a pénz boldogít, ki van fizetve, ha viszont nem, akkor sportolóként boldogtalan.

Sosem értettem, hogy lehet egyik évben az egyik, a másik évben a másik csapatban focizni. Ez olyan, mintha valaki az alszegi általános iskola csapatából átmenne a felszegibe, úgy, hogy közben tanulóként marad alszegen. Meg lehet csinálni, de akkor meghal a lélek, vagy már inkább halott is volt előtte.

Igazi foci akkor lesz, ha a magyar bajnokságból kikopnak a haszontalan zsoldosok és lesz lokális kötődése a játékosoknak. Nemzetközileg értékelhető magyar foci meg akkor lesz, ha a játékosok rájönnek mennyire más szeretetet és szurkolást kaphatnak így, mint zsoldosként. Elég csak ránézni a nem éppen a legkiválóbbakból összerakott, de rendkívül lelkes Kispestre, ahol még azt a pár „zsoldost” is megszerették a sok saját kölyök között.

Kubatovéknak azért van óriási felelőssége, mert az ultrák elleni harc helyessége ellenére, pont a Fradi lényegét nem értve építettek teljesítménykényszer alapján csapatot. A Fradi a magyar klubszint válogatottja lehetne, hiszen egy jó Fradiban focizni még mindig megtiszteltetés. A Fradi lokalitása kiterjed az egész országra, mégis jellegtelen légiós hadseregként, külföldi vezérrel buktak idén egy nagyot. Pedig ott van Gera, akitől a magyar srácok, ha normális a környezet, megtanulhatnák azt az alázatot, ami a küzdelemhez kell. Egy harcoló magyar Fraditól a szurkolók nemhogy elviselték volna a negyedik helyet, hanem még büszkék is lettek volna rá, ha az volt a képességek aktuális felső határa.

Aki cirkuszt akar, az nézze a BL-t, az „angol” bajnokságot, aki meg igazi focit akar, az törődjön bele, hogy a helyi csapat merítése néhány száz fiatal, míg az üzleti vállalkozások 2-300 millió (földrésznyi) fiatal közül találhatják meg a legjobbakat és építhetnek belőlük focizó gépeket.

Észre kellene végre venni a valódi és a mű közötti különbséget. Jelenleg a magyar válogatott a műfocit képviseli alacsony szinten, míg az andorrai a valódi, igazi, persze azért teljesítménykényszeres örömfocit. Ők bizonyosan megérdemelték ezt a sikert.