Je suis Erika néni

Legyünk nagyvonalúak! Mondjuk azt, hogy a Mindenki – alkotóinak nyilvánvaló szándéka ellenére – hozzásegített bennünket ahhoz, hogy nagyon leegyszerűsítve, igen-nem kategóriák közé szorítva alkothassunk véleményt világunkról, közösségeinkről, vezetőinkről, s nem utolsó sorban médiánkról azon belül is filmes közéletünkről.

Lehet, hogy a filmért, mint alkotásért nem járna Oszkár, az elgondolkodtató kérdésfelvetésért szerintem megérdemli a díjat. Lássuk csak!

Erika a kultúrhérosz

A film pozitív hőse nyilvánvalóan Erika néni. A „mindenki önfeledten énekel”, a „virágozzon száz virág”, a „Wir schaffen das!” önfeledt bárgyúságával szemben ő képviseli a tudatos alkotás igényét, a valóban emberi minőséget kínáló kultúra lehetőségét, tulajdonképpen a civilizáció lényegét.

Erika néni – mint megannyi kultúrhéroszunk – antik drámákat idéző feszültségek közepette próbál helytállni a maga szűkös közegében.

Iskola és kórusa vélhetően nem légüres térben lebeg. Az énekkar sikere bizonyára nem öncél, nem, vagy nem csak Erika néni, és a kórustagok egójának tesz jót, de talán olyan forrásokhoz is juttatja az iskolát, amelyek révén – nyilván minden diákja javára – jobban, hatékonyabban működhet. Lehet, hogy az önkormányzattól, a kulturális minisztériumtól kap ennek révén kiemelt figyelmet, esetleg pályázatokon indulhat a kórus sikerére támaszkodva.

Érdemes annak a feltevésnek is szentelni egy mondatot, hogy Erika néni közvetlen főnöke – bár nem derül ki, mekkora nyomást helyez a tanárnőre – lehetetlen elvárás elé állítja hősünket: legyen sikeres a kórus, s énekelhessen mindenki, akinek kedve van. Az igazgatónak láthatóan fogalma sincs arról, hogy a kettő együtt nem megy, vagy csak úgy mehet, ahogyan Erika néni megvalósítja.

Ha kórusunkat úgy látjuk, mint egy vezetésre szoruló közösséget, azaz mondjuk, mint egy ország szimbólumát, akkor a filmben az igazgató testesíti meg a nép akaratát, a kormányzattal szembeni elvárást, sokszor lehetetlen elvárást. S, ha már a szimbólumok értelmezésének területén járunk, mondjuk ki: a gyerekek testesítik meg az értetlen, éretlen, a közös célokkal szemben az egyéni indulatok létjogosultságát hirdető, ostobán egalitárius, jövőbe nem tekintő, felelőtlenül lázongó, primitív igazságérzetet hordozó, sőt – kortárs világunknak megfelelően – az egyéni érzékenységet a közösségi siker elé helyező, védett helyek védelmére vágyó, betegesen liberális média-ítéletet. (A rohadékok…)

Munka meg osztás

Erika néni amúgy is szerethető ember. Mint a filmből kiderül, a gyerekek kedvelik őt, sőt őt tartják a legjobb tanárnak.  Valahol sejthették az alkotók is, hogy ő a főszereplő, hiszen az ő alakja a legkidolgozottabb a filmben. Őszinte indulatait, kényszerűen manipulatív viselkedését látva állíthatjuk, Erika néni egészen pontosan formálja meg a luciferi kultúrateremtő hősök sematikus alakját, párhuzamba állítható Gilgamessel, Romulusszal, Fausttal.

Kórusunk vezetője, a vállára nehezedő kettős nyomás dacára sikerre akarja vezetni kis közösségét. Meg akarja velük nyerni a kórusversenyt, s le akarja aratni a siker gyümölcseit, el akarja őket vinni Svédországba. Nyilvánvalóan mindannyiuk örömére. Fontos kijelenteni: a sikerből azok is részesülnek majd, akik nem járultak hozzá.

Tudja azonban, amit a gyerekek nem tudnak. Tudja, hogy a közösség sikeréhez precíz együttműködés, mi több, munkamegosztás kell. Kórusában vannak alt és szoprán szólamok, vannak szabályok és van vezető, egyszóval valamiféle sikerre vezető struktúra mentén szervezi meg a rábízottak közösségét. Esetünkben – mint bármelyik nagyobb, nem önkéntes közösség esetében, mint amilyen például egy nemzet – a munkamegosztás során lesznek emberek, akik kiszorulnak a munkából. Nem dolgozhatnak. Nincsenek meg a korszerű munkavégzéshez a képességeik. Erika néni kórusában ők azok, akiknek nincs hangjuk, hamisan, bénán énekelnek. Velük nem lehet nyerni. Olyanok ők, mint az alulképzettek a mi világunkban. Nem jut nekik munka. Sajnáljuk. Ha azonban olyan munkahelyeket teremtenénk, amire alkalmasak, hát középkori viszonyok között kellene élnünk.

A filmbeli példánál maradva, lenne egy nagyon kedves, amatőr dalárdánk, ami egyébként a sikerek, s az ezek nyomán megszerezhető erőforrások híján hamar elsorvadna, s végül senki nem énekelhetne.

Jobb, ha a tehetségtelenek csak látszatmunkákkal foglalkoznak: tátikázzanak, végezzenek közmunkát, söpörjenek avart, szedjenek szemetet!

Egy igazi vezető

Erika néni adottságként tekint a rábízottak közösségére. Talán azt is mondhatnánk, Erika néni tudja, hogy a népet nem lehet leváltani. Tisztában van azzal, hogy a közösségben nem mindenki tehetséges, sőt olyanok is vannak, akik semmilyen célracionális cselekvéssel nem tudnak hozzájárulni a közös sikerekhez.

Erika néni azonban egyfelől tisztában van a támogató jelenlét fontosságával, azaz tudja, hogy sok ember csak azért létezik, létezhet, mert mások szeretik, s a szeretet, a barátság, az együttlét öröme önmagában is erőforrás. Másfelől van benne annyi emberség, hogy ne zárja ki a közösségből azokat, akik tényszerűen nem tudnak semmit tenni a közösségért. Egyszóval Erika néni nem náci, nem utilitárius szemléletű társadadalomjobbító falanszterpolitikus. Nem gondolja, hogy meg kellene ölni a genetikai selejteket, de még azt sem gondolja, hogy valami nagyobb egész, magasabb összefüggés érdekében ne volna rájuk szükség (pl. támogató jelenlét), sőt hisz abban, hogy a közös sikerekből majd ők is részesülhetnek, akkor is, ha nem sokat tettek hozzá.

Az egyik főszereplő, Hais Dorottya így nyilatkozott a sajtónak:

„Donald Trump ellen most nagyon sokan összegyűltek, és úgy gondolják, hogy úgymond Erika néni Donald Trump, és a gyerekek pedig az amerikai emberek”.

És Tegyük hozzá: boldogok az eredményes kórusok, mert – az egyéni érzékenységekre fütyülő, de a közösséget sikerre vezető – donaldtrumpok állnak az élükön.

Mindenki vegyen egy csokit!