Genderabúzus

Most, hogy mindenki kellő méltósággal megünnepelte, illetve kellő elszántsággal széttrollkodta az októberi megemlékezéseket, most, hogy minden arra érdemes fel lett magasztalva, mint nemzeti hős, illetve más, arra érdemesek le lettek hazaárulózva, egyszóval most, hogy magunk mögött tudhatjuk a forradalmi emlékprogramokat, hadd hozzak ide egy másik – tulajdonképpen ugyancsak aktuális – témát, az abúzusok végtelen sorát.

Lépten-nyomon belebotlunk a gyermekek molesztálásának ilyen-olyan ügyeibe. Most éppen az a nagyon is valószínű történet borzolja idegeinket, amely szerint nevelőintézeti tanárok éltek vissza a rájuk bízottak kiszolgáltatott helyzetével. Láttuk mindannyian annak a kislánynak a rémületes rajzait, aki firkálással próbált megszabadulni valami egyházfi borzalmas közeledésétől. És akkor még nem is beszéltünk az újra és újra hallott szörnyűségekről, amelyek az iszlám közösségekben, vagy azok közelében élő gyermeklányokat, sőt fiúgyermekeket érik.

Folytathatnám a felsorolást, de nem szívesen idézem ide a hétköznapi abúzusok végtelen sorát. Ezzel szemben elmondok egy nem kevésbé meghökkentő történetet, amit a minap mesélt egy ismerősöm.

Mark és Marina

Barátnőm évek, évtizedek óta Svájcban él. Oda ment férjhez. Időnként hazajön, s így néha tudunk találkozni. Most valami egészen elképesztő sztorit mesélt. Tíz év körüli gyermekei egy normálisnak tűnő iskolába járnak, s eddig soha nem került szóba az intézmény. Nyilván azért nem, mert éppen olyan volt, mint bármelyik másik iskola. Most azonban történt valami egészen különleges eset abban az iskolában.

Egy őszi napon azzal jött haza egyik gyerkőc, hogy elmesélte: osztálytársa, Márk a nyári szünet óta nem jött iskolába. Azt gondolták, elköltözött, vagy másik iskolába iratkozott, s így nem nagyon keresték. Most azonban a tanító néni bejelentette, hogy Mark nem jön többet. Vagy pontosabban nem Mark jön ezentúl, hanem Marina.

Márk ugyanis a nyári szünet alatt újraértékelte nemi identitását, s ezentúl Lorettának Marinának kell szólítani. Megnövesztette a haját, szoknyát és harisnyát húzott: kislány lett.

– Fogadjátok őt szeretettel és megértéssel – kérte a jóhiszemű tanárnő, ahelyett, hogy a gyermekvédelemhez fordult volna észbontó sietséggel.

Fiúból lány

A genderideológia szomorú terjedésének következtében a tanítónő – mint bizonyára sok olvasó – azt gondolta, hogy igen, van ilyen. Előfordul, hogy valaki felfedezi elnyomott nemi identitását, s így vagy úgy elindul a nemváltoztatás rögös útján. Talán még szerencsésnek is hihetik néhányan a tízegynehány éves Márkot, hogy ilyen korán rájött, hogy ő nem az, akinek született. Így esetleg nagyobb esélye van arra, hogy megtanuljon együtt élni új személyiségével.

Én azonban azt gondolom, hogy a dolog nem így működik. Meleg barátomat faggattam egyszer az ő melegségének kezdeteiről, s ő vállvonogatva csak annyit mondott: „tizennégy évesen még Katiba voltam szerelmes, tizenöt éves koromban meg rájöttem, hogy Józsihoz vonzódok”. Ilyen egyszerűen.

Azt gyanítom, hogy a nemi érés előtt nemi identitásról még nem is nagyon lehet beszélni. És még inkább azt gyanítom, hogy Márk és a hozzá hasonló gyerekek nemváltoztatása valahogy sokkal inkább kötődik a szülők elvárásaihoz, mint a gyerek saját elképzeléseihez.

Mindannyiunknak voltak osztálytársai, akiket, noha lányok voltak, fiúsan neveltek szüleik. Nadrágban jártak és fociztak. Mert a szülők fiút szerettek volna. A genderideológia terjedése előtt az efféle szülői abúzusok kimerültek néhány felületes viselkedéstípus erőltetésében, és, ha komoly károkat is tudtak okozni, azért a felcseperedő gyermeknek mégis volt esélye arra, hogy szülei akarata ellenére is férfi vagy nő maradjon.

A gendertanszékek szorgalmas működésének köszönhetően azok a szülők, akik más nemű gyereket kaptak, mint amit szerettek volna, s elég primitívek ahhoz, hogy ennek szellemében nekilássanak tönkretenni gyermekük életét, most felhatalmazást szereztek gyermekük nemiségének tetszés szerinti átszabására. És, ha ez előfordulhat, akkor a nemi erőszaknak minden korábbinál brutálisabb formáját szabadítottuk gyermekeinkre.

Mert van olyan, mikor minden modernségünk és magas toleranciaszintünk ellenére nem felvilágosító-trénererekre van szükségünk, hanem rendőrre és pszichológusra. A szülőknek meg börtönre.