Az elsétáló gyermekgyilkos esete – Különvélemény

Alapvetően nem ellenzem, hogy bizonyos borzasztó bűncselekmények elkövetőit a határtalan emberi fantáziának teret adva büntessék meg. Ezt kívánja az első nekibuzdulásra előtörő emberi igazságérzet, ha például gyermekgyilkosságról vagy pedofíliáról hall. De a világ sajnos bonyolultabb ennél.

Aki már látott igazi szörnyű bűnöket közelről, az tudja, hogy semmi sem annyira egyértelmű, mint amilyennek látni szeretnénk. Jelen esetben egy 16 éves gyilkolt meg egy 12 évest. El sem tudom képzelni miért és hogyan. Mindenki indulatait megértem, és mindenkinek igaza van, aki a jogi helyzet miatt most dühös. A szülők fájdalmát fel sem foghatjuk.

Nem tudjuk mi történt valójában és mi lenne bizonyítható. A büntetési tételekben és az elévülési időben, illetve a fiatalkorúakra vonatkozó speciális enyhítő szabályokban a jogalkotó valamiféle igazságérzete nyilvánul meg. Általános tendencia, hogy a bírák és a bíróságok mérlegelési lehetőségeit, mind a törvényalkotó, mind a bírósági hierarchia egyre jobban korlátozni akarja.

Általában úgy tűnik, hogy a jogász kaszt, nem bízik a bírákban, pont olyan távolságot tart a bírák és bírói tanácsok személyes, egyedi igazságérzetétől, mint a társadalom véleményétől. Egy gyilkosság még fiatalkorú vagy gyermekkorú elkövető esetén sem „évül” el, ez egyértelmű. De, hogy évtizedekkel később előkerülő bűnös a későbbi életével jóvátehet-e valamit a régi bűnéből, azt nem tudom.

De erre van az igazságszolgáltatás. Az, amelyet az elmúlt évtizedekben jogszolgáltatásra cseréltünk, elszakítottuk az emberek és a bírák igazságérzetétől is. Jelen ügyben biztos emberi bíráknak kellene megítélni, hogy mi is lenne az igazságos és nem az általános esetekre kitalált törvényhelyeknek. A jog szánalmasan keveset lát előre és foglal írásba a valóság lehetőségeiből. Minden bűn egyedi vagy ha nem is az, akkor azt is emberek, az igazságot hivatásszerűen kereső emberek döntsék el.

Nem vagyok nagy rajongója a magyar jogász kasztnak, a bírói alkasztnak meg különösen nem. Kiváló emberek keverednek itt a szükségszerűen mindig jelenlévő középszerrel, de a magyar bírói karnak sajnos sokkal több szégyene is van, mint amennyit a társadalom tolerálni képes. De biztos jót tenne nekik és nekünk is, hogyha a társadalom szemébe nézve, világos nyilvános érvelés mentén kellene megvédeniük az ítéleteiket. Mert most nem kell. Az elévülés eleve csak egy menekülőút, hogy a jog, az állam felejthessen, mert az áldozat (a családja) biztos nem felejt.

Szerintem ebből az ügyből azt tanulhatjuk meg, hogy büntetni és bűnhődni, igazságot tenni sohasem késő. Rengeteg olyan egyedi eset van, ahol csak az emberi mérlegelés képes felismerni, hogy akár a büntetés szélsőséges enyhítése vagy akár a brutális súlyosbítása, eltérve a híres középértéktől, lenne a helyes.

Eleve micsoda őrült logika az, amely szerint egy gyermek megölésének „elévülése” (a büntethetőség elévülése természetesen) a tettes életkorától függ. Elvárom egy igazságszolgáltatástól, hogy ennek a jelentőségét bírák döntsék el minden egyes esetben, ne a törvényalkotó előre. Nagyon helyes, hogy egy igazságtalanság miatt, amely ennyire nyilvánvaló, mindannyian dühösek vagyunk. De a probléma alapja az, hogy eltávolítottuk magunktól az igazságszolgáltatást és a jogszabályokból épült tökéletlen gép kezébe adtuk, és a döntések egyre kevésbé emberiek, sokkal inkább gépiesek.

Nem törvényt kell módosítanunk, hanem a gondolkodásmódunkat kellene megváltoztatnunk, hogy ne csak a rideg törvényekben, hanem a jó bírákban is bízhassunk. Sem kívülállóként, sem érintettként nem ítélkezni akarok, hanem bízni a bírákban és a törvény logikájában.