A hópihécskék matekérettségije

A matematika érettségi nehéz. Ezt emberek tömegei, egyébként normálisnak tűnő emberek közölték egymással, a világmindenséggel, meg mindenkivel, aki nem fogta be a fülét, hogy ez az alapvető emberi jogok – még az orbáni diktatúrában is páratlan – megsértése.

Ha egy mondattal akarjuk elmagyarázni, hogy mire vezet a liberalizmus nevű eszmerendszer elburjánzása, azt a következő mondattal a tökéletességet nem reménytelenül hajszolva tehetjük meg: „Az érettségi célja nem a gyermekünk tudásszintjének meghatározása egy objektív tudásszintmérés segítségével, hanem az, hogy az ifjú a vizsga alatt és után a lehető legjobban érezze magát.”

Amikor valakinek szemefénye, tökéletes magzata belekavarodik a kamatos kamat számításába, akkor hajlamos az oktatási rendszert szidalmazni. A devizahitelesek országában nem azért, mert nem sikerült a lusta kölyöknek megoldania ezt a feladatot, hanem azért, hogy a való életben nem használható tudással tömik szegény gyermekek fejecskéjét.

Miért dolga egyáltalán a matek érettséginek, hogy nehéz legyen?

Egyáltalán miért van szükség bármiféle nehézségek elé állítani a következő nemzedéket, amikor a robotok úgyis nemsokára megtermelnek mindent, feltétel nélküli alapjövedelem lesz, és mindenki szabadon önmegvalósíthat, beleértve a főállású ágyban füvezéstől, egy saját különbejáratú szexuális identitás kitalálásáig. A füvet úgyis egy repülő drón hozza, az önműködően nyíló ablakon keresztül, sőt rá is gyújt helyettünk, majd be is helyezi a jointot a vevő szájába. Miközben, egy másik drón, tűzoltó készülékkel felszerelve lebeg az ágy felett, ha véletlenül felgyulladna az ágynemű, mert hamuzni is „nehéz”. De addigra már lesz éghetetlen ágynemű úgyis.

Hát milyen fasiszta rohadék az a szülő, aki nem ilyen csodás életet szán a gyermekének, hanem azt akarja, hogy a gyerek a „nehéz” matematika érettségit jól abszolválja és valami rendes szakmát arra alapozva elsajátítson. Vagyis újabb nehéz vizsgák során kelljen átverekednie magát.

Az érettségi értelme az, hogy minden évben egy nemzedékek óta alapvetően változatlan, habár természetesen folyamatosan korszerűsített tudásanyag mentén objektíven megmérje az érettségizők tudásszintjét. Nyilván lehetetlen, hogy minden évben tökéletesen azonos nehézségűek legyenek a feladatsorok, de a néhány százalékos eltérés az átlagtól az esélyegyenlőséget érdemben nem befolyásolja.

A vizsgaeredmény egy eszköz az egyetemi felvétel eldöntésére is, habár miután manapság szinte mindenkit felvesznek egyetemre, tulajdonképpen a jelentősége csökkent az utóbbi időben. De eredeti értelmében egy belépő volt az életbe, megléte azt mondta el egy emberről, hogy képes felnőtté válni, erőfeszítést tenni, túllépni a saját kényelmi szempontjain, a szokásos teljesítménykorlátján. E legutóbbi időkig azért érettségiztünk, hogy megtudjuk, képesek-e vagyunk rá? Olyan tantárgyakból is, amelyek nem érdekelnek bennünket, amelyek érdekelnek, de nem vagyunk jók benne, és amelyet szeretünk és jók vagyunk benne. Ez utóbbi esetben azt is akartuk tudni, hogy mire vagyunk képesek a többiekhez képest.

Persze szidtuk a feladatokat, a tantervet, az iskolát, a tanárokat, de néhány jól megalapozott kivétellel nem vontuk kétségbe senkinek a jó szándékát, a kompetenciáját, azt, hogy a rendszer logikája azt célozza, hogy a lehető legtöbbet kihozzák belőlünk. Az egyetemen aztán az ember megtanulta, mekkora tapasztalat, hogy az ember egyre nagyobb teljesítményre képes, addig elképzelhetetlen mennyiséget tud megtanulni és addig felfoghatatlan összefüggéseket képes átlátni. Persze jó lett volna kevesebbet tanulni, de az ember, ha komolyan vette a szakmáját, akkor megértette, hogy a több tényleg több, és szükséges is.

Az érettségi az első igazi vizsga az átlagos ember életében, az első találkozás a valósággal.

Az érettségizők általában ekkor kényszerülnek először komoly stresszhelyzetben nagy szellemi erőfeszítésre, aminek jelentős tétje is van. Ez a vizsga nem csak egy teljesítményfelmérés, hanem egy nagyon fontos része is a felnőtté válás tapasztalatszerzésének. Ez a csúcspontja a tanításnak. Kulturális rítus, beavatás. Az ilyesmi sosem közvetlenül kellemes, nem célja, hogy igazságos legyen, ez egy ízelítő a valóságból. A vizsga az adott napon van, nem számít, hogy milyen lábbal keltél fel, az aznapi teljesítményed örökre megmarad. Ahogy a valóságban is majd mindig.

A valóság azonban mindig valóság marad, nem lehet megkönnyíteni.

A mai közgondolkodásban, sokszor a szülők között is egyre terjed az a vélekedés, hogy jó ötlet a gyermekek útját az életben a lehető legjobban megkönnyíteni. Sőt, ha nem megfelelő egy vizsga eredménye, akkor értelemszerűen az értékelési rendszert kell megváltoztatni. Ezt a gondolkodásmódot sikerült már megtanítani a „mai fiataloknak” is. De a valóságnak erről még nem szólt senki.