És akkor vajon kire szavaznak?

Hallgatom a Klubrádiót. Drágabolgárúr… Miért, miért? Hát, nem hallgathat az ember egész nap Beethovent… Barokkos lélek vagyok. Fény és árnyék, statika és dinamika… Szükség van a kakofónia megtapasztalására ahhoz, hogy élvezhető legyen a harmónia…

Hallgatom az adást, sorra kapcsolják a betelefonálókat. Egyek a gyűlöletben. Mind arról beszél, hogy kinek kivel és hogyan kell összefognia, hogy kijöjjön a választási matek, s hogy végül többségbe kerüljön a kisebbség. Hogy a Jobbikkal is… Hogy a Jobbikkal azért ne… Hogy legyen program, értékelvű… Hogy nem kell program, csak egy technikai koalíció, ami elvezet az új választásokig… Hogy a Gyurcsánnyal… Hogy a Vona nélkül… Hogy az MSZP majd végül mégiscsak magára talál…

Hallgatom a sok végtelenül elszántnak tűnő baloldali szavazót és egyre tragikusabb a kép, amihez újabb és újabb ecsetvonásokat firkantanak hozzá. A sok hang és sok akarat – mint ahogy a grafikus egymásra tolja az arcokat – végül egy átlagos elkötelezett ellenzékivé áll össze. Olyan ember ez az egybe gyúrt oppozitor, aki legfőképpen és elsősorban gyűlöli Orbánt. Azután gyűlöli az összes fideszest, esetleg általában a jobboldalt is.

Hogy akar-e valamit azon túl, hogy Orbán és bandája börtönbe kerüljön, az nem derül ki.

Ez a közös nevező. Erős minimum. Nincs kisebb közös többszörös. Ez a legkisebb. Nincs lejjebb.

A jó és a rossz

Az elmúlt esztendőkben a baloldali gyűlöletkampányok olyan mélyen átitatták ezt a közeget, hogy nehéz, sőt lehetetlen szabadulni tőle. No, nem is akarnak. Kellemes gyűlölet ez. Kényelmes, kitaposott, már-már otthonos. Minden rossznak van oka: Orbán, a patásördög. Ettől pedig a dolgok a helyükre rázódnak, hiszen a jó világuralma nem azért nem tud megvalósulni, mert elvi, vagy gyakorlati akadályként a valóság áll diadalma útjában, hanem főleg és elsősorban Orbán miatt.

Ebben a baloldali-liberális-klubbrádióhallgató közegben olyan végső okká lett a miniszterelnök, mint néhány évtizede az imperialisták gonosz ügynökei, vagy még korábban maga a szörnyű Trianon. (Amelynek hiányában ugye „egész Magyarország mennyország” lenne.)

Most pedig, hogy a választás közeledik, a fanatizált baloldali szavazótömeg a jó és a rossz harcaként tekint a választásra, s reméli, hogy övéi, a jók eltiporják végre a sátáni fajzatok pokolbéli ármádiáját és annak sötét kormányzatát.

Kivel és ki ellen?

A vicces a dologban az, hogy miközben a Klubrádióban a felhergelt hallgató tovább hergelődik Bolgár úr lelkesítő szavait hallva, azonközben a baloldal pártjai már egészen másféle küzdelmet vívnak. Ők most, hogy az MSZP-kolosszus az összeomlás felé halad, sietve beálltak a hullarablók kényszeredetten mosolygó társaságába, s nekiláttak felzabálni a szocialisták maradványait.

Nietzsche jótanácsát megfogadva úgy döntöttek, hogy ami zuhan, azon taszítanak is egyet, s így a magyar szocialisták immár valóban otthonosan mozoghatnak a mérhetetlen-egy-kettő-hibahatár százalék környékén őgyelgő egyszemélyes pártocskák körében.

No, igen, Nietzsche! No, igen, a hatalom akarása. A hatalom és nem az igazság, nem a jó kormányzás, nem a közjó, nem a szabadság, nem a jólét… akarása. Csak a hatalomé.

Összefogás? Ne röhögtessük már egymást! Most éppen, hogy senkinek nem érdeke. Vagy talán pont, hogy csak a senkiknek az érdeke. Most az a kérdés, ki mekkorát harap a szocialista örökségből.

És aki a legnagyobbat, az talán néhány év múlva leszámolhat a többi talpon maradt ellenzéki párttal is.

Mekkorát fognak csalódni a baloldal elbolondított szavazói, amikor rádöbbennek, hogy pártjaik leginkább egymás ellen kampányolnak, és nem a közösen gyűlölt kormány ellen állnak csatasorba.

És, ha rádöbbennek, akkor vajon kire szavaznak?