Oszkár, a telekocsi

Nekem már jó pár éve az Oszkár névről nem az Oszkár-díj nevű, szélsőséges ideológiai töltetű, értelmetlen műsor keretében átadott kitüntetés jut az eszembe, hanem az életképes szolgáltatás.

Sosem néztem meg magát a gálát, mert az ember, ha csak nem maga is kitüntetett, a parlamenti díjátadót sem nézi végig, pedig abban valószínűleg több váratlanság és humor, valamint kevesebb politika van, mind az Oszkár bulijában. Még a szocialista Magyar Televízióban is volt annyi ízlés, hogy a Moszkvai filmfesztivál díjátadó gáláját ne közvetítse a nyolcvanas években, amin mondjuk a “Partizán a novoszibirszki erdőben” című belorusz film viszi el az aranykalapácsot.

Az mondjuk kiderült, hogy Andy Vajna képes volt egy olyan filmpénzelési rendszert létrehozni, amely évi több olyan film elkészítését teszi lehetővé, ami nemzetközi fesztiválsikert arat. Ami az országimázsnak bizonyára jót tesz. Az kevésbé, hogy ezen filmek készítői általában hétpróbás liberálisok, akik az egész felhajtást a lehető leghatékonyabban használják egy tartalmas hazaárulás elkövetésére. Az is baj, hogy ezeket a filmeket a normális emberek viszont pont annyira nem nézik meg, mint azokat, amelyeket a legtökéletesebb nepotizmus és urambátyám világ működtetése közben az előző tolvaj banda megfinanszírozott közpénzből.

Az utolsó Oszkár nyertes film, amit teljes egészében képes voltam végignézni, az a Bárányok hallgatnak című akármi volt, emlékszem milyen bután néztem, amikor nyert, akkor tudatosult bennem, hogy ebben a történetben semminek semmi köze semmihez, csak legfeljebb a pénzhez.

Azóta persze sokat változott a világ, normális heteroszexuális ember a közelébe sem kerül a díjnak, fehér is csak akkor, ha van rajta valahol egy “Éljen Clintonné” tetkó és fel tud mutatni valami olyan szexuális kalandot, amely nem fér bele az amcsi FB nemi identitás katalógusába sem. Amiben a nőn és a férfin kívül még vagy hetven olyan szexuális elferdülés van, amelyet egy átlagos perverz is kikér magának.

Aztán megnéztem a mi Oszkár-győztes kisfilmünk előzetesét. Nem kellett volna. Az egészet természetellenesnek, undorítónak és ijesztőnek találtam, olyannak, mint az ötvenes évek filmjeinek azon jeleneteit, amikor a párttitkár elvtárs megmondja a frankót. De azt hittem, hogy ez csak filmművészeti járatlanságom következménye, meg azé, hogy megnéztem mostanában néhány jó filmet a hetvenes évekből és túl igényessé váltam. De nem, ahogy látom másoknak is feltűnt, hogy valami nem stimmel, egy ideológia dicsőítését díjazták, semmi múlhatatlanul értékes nem született.

Fel kell tennünk egy kérdést végre magunknak. Még ha feltétlenül szükségesnek is érezzük, hogy nagyon sok pénzt költsünk senkit nem érdeklő, önmegvalósító művészfilmekre, akkor is kellene olyan filmeket csinálni, amit a magyarok is megnéznek, legalább több százezres nagyságrendben. Olyan filmeket, amelyek a magyarság problémáira reflektálnak és amelyek nem a marxista és liberális ideológia borzongató keverékével itatnak át mindent, egyszerre nem véve tudomást a magyarság elmúlt 100 évének tragédiáiról és arról, hogy milyen kihívások állnak előttünk most.

Nekünk, magyaroknak az Oszkárhoz az égegyadta világon semmi közünk sincs.

Ha külföldi fesztiválokra csinálunk filmeket, akkor becsapjuk magunkat, pusztán csak kiszolgálunk egy olyan ideológiát, amely azt akarja, hogy mi ne is létezzünk. Ma a film a legbrutálisabb propagandaeszköz, ne hagyjuk már, hogy velünk gyártassák le, a mi költségünkön, a minket gyalázó reklámfilmjeiket!

Ne feledjük el, ma a művésztársadalom, tisztelet a számos kivételnek, szentül hiszi, hogy a művész szabadsága szakértővé avatja őt a globális felmelegedés témájától, a pszichiátria tudományán át a politika minden kérdéséig.

A művészek és különösen az amerikai szórakoztatóipar szereplői egyszerre működnek pártként, multinacionális nagyvállalatként, egyenként mindegyikük szexuális betegségének lobbistájaként, keresztényellenes egyesületként, az iszlám ügynökeiként, a nemzeti lét halálos ellenségeiként és természetesen ők képviselik, saját maguk szerint, egyedül a demokráciát is.

Az Oszkár-díj érdektelen és értéktelen. De a másik Oszkárral viszont lemehetsz a Balatonra olcsón. Remélem majd hirdetnek is nálam, itt, a blogon.:)))

Hozzászólások

A szerző: Paranoid Android

Élek, ami egy droidtól szép. Remélek, ami optimizmusra vall, viszont idegen a karakteremtől. A jól kompenzált paranoia előny.

Ez is érdekelhet

Tudomány-e a gender studies?

A minap – annak kapcsán, hogy az ELTE-n tervezett társadalmi nemek tanulmánya mesterszak ellen többen …

10 hozzászólás

  1. Jégkár,vízkár,oszkár.

  2. A Vajna-féle állami filmtámogatási rendszernek az a logikája, hogy ha te az államtól többszáz milliós támogatást kapsz egy filmedre, akkor annak a filmnek produkálnia is kell. Vagy trendi filmet kell csinálnod, ami nemzetközi fesztiválokon is jól megállja a helyét vagy közönségfilmet, ami sok nézőt vonz. Ergo, nem olyan filmet forgatsz, amilyet szeretnél, hanem olyat, amit elvárnak tőled. Ha elfogadod a szabályokat, hagyod, hogy a Vajnáék “hollywoodi wishful thinkingje” belegányoljon a munkádba, követed az instrukcióikat, akkor nemcsak azt a lehetőséget kapod meg, hogy forgathatsz, hanem az elkészült filmedet promotálja is az állam, nemzetközi fesztiválokra küldi, külföldön népszerűsíti, vetíti stb. stb. stb.

    Ebbe az új szisztémába elsősorban a fiatal filmesek hajlandóak és képesek betagozódni, mivel nekik még nincsenek tapasztalataik és berögződéseik a régebbi filmtámogatási és filmkészítési gyakorlatról; ezért készít ma annyi fiatal filmes nagyjátékfilmet és ezért morognak és lázadoznak az idősebbek.

    Bár lassan egyre több “nagyöreg” is beadja a derekát. Enyedi Ildikó is több filmtervet beadott a Filmalapnak az elmúlt években, majd miután elutasították vagy kioktatták sértődötten fasisztázott a ballib médiában; mára kitanulta a csíziót, olyan témát, olyan koncepciót adott be, amiről tudta, hogy átmegy; meg is lett az eredménye, a filmjét Vajnáék az Aranymedvéig tolták. Sopsits Árpád is egy-két éve még forgó szemmel köpködött a Filmalapra, aztán csak pályázott egy kommersz és profi thriller-témával (A martfűi rém), amit le is forgathatott.

    Akik azzal vádolják a Vajna-féle Filmalapot, hogy megöli a nemzeti filmet, a magyar filmhagyományt, igazat mondanak. De igazuk van azoknak is, aki azt mondják, hogy ez a magyar filmhagyomány tkp. már a kilencvenes években elhalt, tehát maximum feltámasztani lehetne.

    A magyar filmet az tette naggyá a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években, hogy az állam egy olyan stúdiórendszert hozott létre, amelyen belül a filmesek viszonylag szabadon alkothattak. Nem mellesleg, a nagy stúdiók mellett (Hunnia, Budapest, Pannónia stb.) létezett a Balázs Béla Stúdió is, a fiatal filmesek kísérleti műhelye, ahol gyakorlatilag teljesen szabad volt a pálya (a stúdió teljes önkormányzattal rendelkezett), mindenki úgy kísérletezett ahogy akart (a rendelkezésükre álló anyagi kereteken belül), a filmeknek még bemutatási kötelezettsége sem volt. A nyolcvanas évektől pedig a művészek önállóan is létrehozhattak stúdiót, ilyen volt a legendás Társulás Stúdió. Ilyen körülmények között rengeteg remekmű születhetett, amely valóban a magyar valóságról szólt és az alkotók kibonthatták sajátos tehetségüket is. Ám a kilencvenes években ez a rendszer széthullott (az állam nem tekintette a magyar filmgyártás gazdájának magát) széthordták, szétlopták stb. Létrejött ugyan a Magyar Mozgókép Alapítvány, de a szabályozás elmaradt, a kétezres évek elejétől ugyan már volt filmtörvény is, de, mint kiderült, a filmesek képtelenek voltak a számukra biztosított támogatásokat korrektül kezelni, az általuk működtetett Magyar Mozgókép Közalapítvány sokmilliárdos adósságot halmozott fel. Ezt a helyzetet szolgált orvosolni a Fidesz által létrehozott Vajna-féle Filmalap.

    Most úgy tűnik, Vajnáék “hollywoodi wishful thinkingje” jól működik, a magyar filmesek sorra nyernek nemzetközi díjakat, egy-két viszonylag sikeres közönségfilm is született. De ezeknek a filmeknek egyike sem a nemzeti filmhagyományt követi és jelentős filmnyelvi újításokkal sem találkozunk bennük, ezek a filmek a nemzetközi művészeti vagy populáris trendekhez igazodnak, azokat másolják, imitálják. A magyar film Vajna alatt egyre profibb, de egyre kevésbé eredeti.

    Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmje is ilyen rendkívüli módon professzionális és nagyon ügyesen trendkövető film. Svéd történetet dolgoz fel, azt helyezi magyar környezetbe, kicsit a múltba, kicsit a jelenbe, átütő atmoszférát teremt és a végére egy szentimentális zárást pakol, teljes mértékben kiszolgálja a mai tömegigényt, a narcisztikus individualista tömegember szentimentális bestializmusát. És erre őt még csak instruálni sem kellett, mert a filmje nem a Vajna-féle Filmalap támogatásával készült, hanem a rövidfilmek, dokumentumfilmek, kisanimációk, ismeretterjesztő munkák stb. támogatására létrejött Médiamecenatúra támogatásával, a Filmalap csak fölfedezte benne a lehetőséget és futtatta a filmet külföldön.

    Egy szó, mint száz, a mai filmsikerek csak félgyőzelmek, ideje volna eldöntenünk, hogy akarunk-e a magyar valóságra reagáló, sajátos nemzeti jelleget viselő magyar filmművészetet vagy merünk kicsik lenni és megelégszünk azzal, hogy igazodunk a trendekhez, összeszedegetjük a lehulló morzsákat, kiszolgáljuk a filmes globalizmust!

    • Paranoid Android

      Pontosan.:)))

    • Brancaleone

      Meglepően pontos az analízised, látszik, hogy a filmszakmán belül is azok közé tartozol, akik értik azokat a folyamatokat, amelyeket, gyakran azok se látnak át, akiket a filmesek felkent vezetőiknek gondolnak . Egy dologgal viszont erősen vitatkoznék: ha pozitív változást akarunk elérni, akkor nem biztos, hogy célszerű Robespierre-i kérlelhetetlenséggel megítélni a fiatal alkotókat, vagy például lenézni a “tömegemberi lévő szentimentalizmust” Más szóval: fokozatok…. egy ilyen veszett helyzetben, ahova lenyomták a magyar kultúrát, először fel kell állni a padlóról. Már az is jó, ha egyáltalán olyan film születik, ami képes tartalmilag megfogni a magyar embereket, már az is egy fokkal jobb annál, amiben egy funkcionáló művészet nélküli társadalom tartja őket. Aztán, ha végre újra rendszeresen beszélnek a normális átlag magyar emberek a magyar filmek tartalmairól, akkor azokat a tartalmakat lehet fokról fokra irányítani. Máshogy kontra-produktív, és azokat is a másik táborba taszajtja, akik pedig szívük és tehetségük szerint hozzánk tatoznának. … Nézd meg, hogy a 444 és a HVG miért kelt ki annyira durván a Mindenki ellen: ezek a srácok tudják, hogy milyen veszély rejlik abban, ha a magyarok újra kapnak olyan filmeket, ami tényleg érdekli őket.

  3. üssetek agyon de két utolsó magyar film amit megnéztem moziban a csinibaba (tetszett, megnéztem kétszer) és a valami amerika első része volt. utóbbit egy első randi keretében, arra tökéletes volt. (a lány pedig a feleségem lett)
    azóta semmi…

  4. Rávettem magam, hogy megnézzem a Mindenki-t, pedig már leírás alapján sem izgatott. Erőltetett és idegesítő film, a tanárnőt sajnáltam. Hogy kaphatott ez díjat?

    • Szerintem úgy lehetett, hogy a többi még gyengébb volt. De ez csak rosszmájú találgatás.

  5. Bbjnick elemzése kiváló. Tárgyszerű.

  6. Narcisztikus bestializmus hogy a fenébe jön ide?
    Android cikkje a Mindenkiről szól?
    Megnéztem még vagy egy héttel azelőtt, hogy díjat kapott. Tetszett. Igen, szentimentális a vége, sajnáltam is kicsit a tanárnőt,mert valahol rendes, hogy a botfülűeket is kiviszi a megnyert útra.
    De hogy jön ide a politika? Orbán odaadja a kaszinót a Vajnának és ezért kap díjat? Vagy azért mert populista? Az egész egy jó nagy hülyeség, ha a Mindenki kritikája.

  7. Mi az a :
    – “narcisztikus individualista tömegember szentimentális bestializmusa”?
    – “jelentős filmnyelvi újítás”?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.